Véres égbolt - Crystal pályázata

Mélyet szippantottam az erdő illatából, hogy lenyugtassam az idegeimet, és a feladatra tudjak
koncentrálni. Minden gondolatom csak körülötte forgott, de Ő nagyon jól játszott, és nehezen
találtam rá. Tehetséges volt a hamis nyomok elhelyezésében, aminek rendszerint be is
dőltem, pedig tudtam, hogy direkt csinálja. Természetesen az illatát nem éreztem sehol, ennél
tapasztaltabb volt. Elindultam lassan, emberi léptekkel az erdő mélye felé, mivel ott éreztem
a jelenlétét. Körülöttem hamis nyomok sokasága, de most nem foglalkoztam vele. Hajtott
az ősi, mindent felemésztő vágy, hogy megtaláljam. Eleinte csak gyakoroltunk egymással,
kinek milyen erős a képessége, de most már élvezzük ezt a játékot. A tudat, hogy nemsokára
megtalálom, szinte megőrjített. Minden akaraterőmet összeszedve lépegettem tovább a száraz
avaron szinte hangtalanul. Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá, az orromba bekúszott
csodálatos jázmin és eper illata. A vágy egyre inkább elborította az elmémet, nem tudtam már
magam kontrollálni. Vámpírsebességgel indultam el felé, tudva, hogy nemsokára a karjaim
között tarthatom.

Amint kiértem az erdő mélyéről, megláttam őt a vízesésnél. A lemenő nap fénye
szivárványszínbe burkolta tökéletes testét, mosolya eme csillogását is megszégyenítően
ragyogott. A kis nyári ruha, amit viselt, sokat sejtető volt, ami miatt halk morgás tört fel a
torkomból. Kezemet ökölbe szorítva koncentráltam, hogy ne lépjek egyből oda mellé, és
zárjam a karjaimba. Tudtam, hogy nem szereti, ha letámadom, Övé volt az irányító szerep.
• Már vártalak. Kicsit elkéstél – hangjában ott bujkált a mosoly, tudtam, hogy már ő is
várt engem.
• Túl tehetséges vagy, Jane.
Válaszul csak egy mosolyt kaptam. Odaléptem mellé, kezemet finoman az övére helyeztem.
Nem húzódott el, inkább még szorosabban fogta az enyémet. A mögöttünk lévő vízesés
halkan morajlott, az erdő is kezdett feléledni.

Jane tekintetével az enyémet kereste. Amikor belenéztem a karmazsinvörös szempárba,
mintha hirtelen átjárt volna a melegség. Láttam, ahogy a lány tekintete is egyre inkább
elsötétül, majd pedig lábujjhegyre állva ajkával finoman megérintette az enyémet. Leomlott
az önmaga által épített fal, most egy igazi nő állt velem szemben, nem pedig a kegyetlen,
mindenkit porba tipró Jane. Ezt az énjét talán csak én magam ismertem, még ő sem
barátkozott meg vele. Bátorítólag lágyan megcsókoltam, majd a nyelvemmel végigsimítottam
a tökéletes ajkakon. Kis kezével beletúrt a hajamba, majd közelebb vont magához. Ajkaink
egyre vadabb csatát vívtak, amikor az ölembe kaptam, és lefektettem a fűre. Ujjaimat végig
húztam a szőke hajzuhatagon, amely a szigorú konty helyett most lágyan omlott a vállára.
Jane ölelő karjai egyre közelebb húztak, annyira, hogy már a levegő sem fért volna be közénk.
Kezemmel megkerestem a kis szoknya szélét, amit lassan egyre feljebb húztam, felfedve
ezzel azt a tökéletességet, amit mások nem láthatnak a súlyos köpeny alatt. Ő már nem volt
ilyen kegyes az öltözékemhez, az ingem egy hangos reccsenéssel adta meg magát, nadrágom
viszonylag egy darabban került le rólam. Ajkaimmal bebarangoltam Jane testét, felfedve ezzel
minden kis rejtett zugot, hosszan elidőztem formás keblein. Lélegzete egyre szaporábbá vált,
halk morgások hagyták el ajkait. Tovább folytattam utamat, forró csókokkal hintettem be
nőiességét is, amire számomra jóleső sikolyok sorozata volt a válasz. Épp egy újabb ostromra
készültem, amikor Jane hirtelen maga alá fordított, majd pedig egy határozott mozdulattal
eggyé tett minket. Mozdulatai gyorsak és követelőzők voltak, el akarta venni azt, amire

vágyott. Éreztem, ahogy a teste egyre inkább megremeg, majd a gyönyör hatására felsikoltott.
A vágytól elhomályosult tekintetével az enyémet kereste. Látta rajta, hogy én még nem
értem el a beteljesülést, így újra őrjítő mozgásba kezdett, aminek hatására én is követtem őt a
gyönyör birodalmába.

Sokáig feküdtünk a földön, egymást átölelve. Szavak nélkül tudtuk, hogy mit érez a másik.
Az estét hamar felváltotta a reggel, a felkelő nap sugarai törték meg a tökéletes idillt.
Jane ajkait egy sóhaj hagyta el, majd felkelt és felöltözött. Felém nyújtotta a viszonylag
ép nadrágomat, majd pedig egy inget is kerített valahonnan. Kérdőn néztem rá, mire csak
megrándította a vállát, és sokat sejtetően mosolygott.
• Vissza kell mennünk, pedig szívesebben maradnék – hangja szomorúan csengett.
• Tudom, Jane. Ez a kötelességünk. De holnap újra eljövünk ide.
• És ha nincs holnap? Ha ma történik valami, és egyikünk nem éli túl?
• Nem lesz semmi baj. Csak egy újabb szokásos nap lesz, őrjárat, táplálkozás, és ennyi.
• Demetri, ha történne veled valami…
• De nem fog, megígérem. Kérlek, szedd össze magad. Tudod, hogy nem tudhatnak
kettőnkről. Aro előtt nagyon nehéz titkolni a gondolataimat. Főleg, hogy ilyen
fontosak.
• Igazad van. – Határozottan bólintott egyet, majd újra magára öltötte a keménység
álarcát, és szenvtelen arccal elindultunk Volterra felé.

Élveztem, ahogy az arcomba csap futás közben a szél, kicsit szabadnak éreztem magam.
Amióta Jane jelen van az életemben, már másképp gondolok a Volturira. Hálás vagyok
Aronak, hogy a klán tagja lehetek, de az énem egy része már szívesebben lenne csak Jane-nel,
megóvva őt minden bajtól.

Alig léptünk be a kastély kapuján, már Felix sietett elénk. Arca gondterhelt volt, és mérges.
• Remélem jó okotok van arra, hogy késtetek.
• Felix, - Jane arcán semmi érzelem nem volt – nem tartozom neked elszámolással,
hogy mivel töltöm az időmet.
• Természetesen nem, Jane. – Felix olyan kicsire húzta össze magát, amennyire ez
lehetséges. Mindenki félt az erejétől, még jómagam is. Sokszor tesztelte rajtam, hogy
hol vannak a képességének határai, ami miatt hihetetlen kínokat éltem át.
Beleborzongtam az emlékbe, majd elindultam a vámpírok után. Hangok sokasága ütötte meg
a fülemet, amik a nagyteremből jöttek. Heves vita folyt, de amikor beléptünk hirtelen csend
lett. Aro felderült arccal indult el Jane felé.
• Kedves Jane, már vártunk téged. – Szomjasan kapott a lány keze után, hogy megtudja,
merre járt. Valószínűleg semmi ránk utalót nem vélt felfedezni, mert elengedte a kicsi
kezet, majd visszaindult a trón felé.
• Most, hogy már teljes a létszám – kezdett bele Aro fölényes hangon, - ideje ismertetni
a problémát. Írországban titokban szerveződött egy klán, akik át akarják venni az
uralmat, leigázva ezzel a Volturit. Újszülöttek sokaságát teremtették meg, gondolván,
ezzel megnyerhetik a csatát. Okulva egy bizonyos Seattle – i esetből, Európa több
országában teremtettek ifjú vámpírokat, akiket Németországban egyesítettek.
Értesüléseink szerint már elérték az olasz határt, pár óra múlva ide is érnek.
Fegyelmezettek, eddig a jelenlétükre semmi jel nem utalt. Egy véletlen baleset folytán
buktak le. Remélhetőleg nem jelentenek nagy megpróbáltatást, hiszen a harc terén
elég tapasztalatlanok. Mi, a vezetők, itt maradunk, hiszen nem jelenthet nektek, drága
barátaim, problémát pár vámpír. Két csapatra osztalak titeket. Az egyiket Jane vezeti,
a másikat Demetri …

Ahogy meghallottam a nevünket, elfogott a pánik. Nem értettem ezt az érzést, hiszen ilyen
még nem történt velem, hogy egy csata miatt aggódjak. A tudatom mélyén tudtam, hogy nem
a közelgő összecsapás az oka az érzésnek, hanem Jane. Nem bírnám elviselni, ha történne
vele valami. Értelmet adott ennek az értelmetlen létnek, nem hagyom ezt elveszni. Miután
Aro közölte, hogy kit kihez osztott be, az utunkra küldött minket. A két sereg eleinte együtt
vonult, azonban a kijelölt pontnál ketté kellett válnunk. Aggódva néztem Jane felé, akinek
az arca semmi érzelmet nem tükrözött, de a szemeiben ott volt a félelem és az aggódás.
Bátorítóan bólintottam egyet felé, majd elindultam a csapatommal dél felé.

Sokáig hangtalanul haladtunk az erdőben, amikor megéreztem az közelgő vámpírok illatát.
Most kellett lecsapnunk, ez volt a legideálisabb hely. Az erdőben volt egy apró tisztás, ott
vártuk be őket. Pár pillanaton belül megérkeztek, de többen voltak, mint amire számítottunk.
Mindenhonnan dühödt morgások hallatszottak, a vámpír mindegyikünkben dühöngött.

Az írek támadtak elsőnek, a csata nagyon hamar elkezdődött. Gyorsan végeztem két
vámpírral, darabokra szaggattam őket, a tapasztalatlanságuk volt a vesztük. Arcomra
diadalittas mosoly terült el, megállíthatatlanul vetettem be magam a harcoló tömegbe. Láttam,
hogy az én részemről is vannak sérültek, de nem foglalkoztam vele. Bárki pótolható.
Feltűnően könnyen ment a harc, szinte nem is álltak ellen az újszülött vámpírok. Rossz
érzésem támadt, mintha ez valami csapda lenne. Megálltam, hogy körültekintsek, amikor
megláttam azt, amitől tartottam. Az igazi harcosok még csak most értek ide, számuk
láttán elfogott a félelem. Nem csak az írek közül voltak itt, mintha Európa nagy részét
mozgósították volna. Amint az újonnan érkezők is csatába álltak, könnyen megritkították a
számunkat. Elszántan küzdöttem egy nagydarab vámpírral, akinek a kezét nagy nehézségek
árán sikerült leszakítanom. Már készültem arra, hogy megszabadítom a fejétől, amikor Jane
feltűnt a harcolók között. Épp egy vámpír kínzásával volt elfoglalva, amikor megközelítette
egy másik. Ott hagytam azt, akivel épp foglalkoztam, és rohantam Jane felé.

Már épp elértem volna, amikor valaminek nekiütköztem. A nem várt támadástól elvesztettem
az egyensúlyom, majd a támadóm fölém került és a nyakamba mélyesztette fogait.
Felüvöltöttem a fájdalomtól, égetett a vámpír mérge. Tehetetlenül dobáltam magam a földön,
mikor megéreztem két kéz szorítását a nyakamon. Utolsó erőmmel oldalra fordítottam a
fejem, hogy még egyszer utoljára láthassam a nőt, akit szeretek. Éhes tekintettel ittam a
látványát, majd pedig elsötétül a világ.

-*-

A nagy, tagbaszakadt vámpír erős szorításában vergődtem, amikor láttam, hogy Demetrit
letámadják. A látvány annyira lebénított, hogy még a képességem használatáról is
megfeledkeztem. A támadója megharapta a nyakát, ami miatt pokoli kínokat élt át.
Megvonaglott a fájdalomtól, majd a férfi a fejéhez lépett, hogy elválassza azt a testétől.
Tekintetével még engem keresett, majd pedig a vámpír egyetlen mozdulattal véget vetett az
életének. Felordítottam a fájdalomtól, testemet eddig még ismeretlen düh járta át. Minden
erőmet összeszedve kiszakítottam magam a vámpír karjai közül, majd pedig a képességem
segítségével pokoli fájdalmat zúdítottam rá, a sajátomat. Mikor már szinte öntudatlanul feküdt
a földön, elindultam Demetri felé, hátha meg tudom menteni, de sajnos elkéstem.

A testek már lángokban álltak, mindent belepett az émelyítően édes szag. Többé nem érdeket
a csata, csak Demetri érdekelt, aki most a lángok között lel örök békére.

Könnyek nélkül zokogva térdeltem le a tűz mellé, melynek füstje betöltötte az egész tisztást.
A nap éppen lenyugodni készült, melynek fénye vörösre festette az égboltot, mintha vérrel
kenték volna be. Akár egy háttérzaj, úgy jutottak el a tudatomig a csata egyre inkább halkuló
hangjai. Egyre több ismerős illatot vélte felfedezni, ami azt jelentette, hogy megérkezett Alec
a többiekkel. Én megsemmisülten térdeltem a lobogó tűz mellett, számat csak erőtlen suttogás
hagyta el.
• Demetri, szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
Nem érzékeltem a külvilágot, a hirtelen érintésre a vállamnál összerezzentem. A testvérem
együtt érző tekintetével találtam szembe magam. Elfogadva kinyújtott kezét, felsegített,
miközben a többi Volturi katona a tűzre vetette a testrészeket. Még egy ideig néztük, ahogy
a tűz felemészti őket, majd elindultunk vissza a kastély felé. Megtörten, ólomsúlyú lábakkal
lépkedtem, és tudtam, hogy ezt a vérvörös alkonyt soha nem fogom elfelejteni.