Véres égbolt - Crystal pályázata

Mélyet szippantottam az erdő illatából, hogy lenyugtassam az idegeimet, és a feladatra tudjak
koncentrálni. Minden gondolatom csak körülötte forgott, de Ő nagyon jól játszott, és nehezen
találtam rá. Tehetséges volt a hamis nyomok elhelyezésében, aminek rendszerint be is
dőltem, pedig tudtam, hogy direkt csinálja. Természetesen az illatát nem éreztem sehol, ennél
tapasztaltabb volt. Elindultam lassan, emberi léptekkel az erdő mélye felé, mivel ott éreztem
a jelenlétét. Körülöttem hamis nyomok sokasága, de most nem foglalkoztam vele. Hajtott
az ősi, mindent felemésztő vágy, hogy megtaláljam. Eleinte csak gyakoroltunk egymással,
kinek milyen erős a képessége, de most már élvezzük ezt a játékot. A tudat, hogy nemsokára
megtalálom, szinte megőrjített. Minden akaraterőmet összeszedve lépegettem tovább a száraz
avaron szinte hangtalanul. Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá, az orromba bekúszott
csodálatos jázmin és eper illata. A vágy egyre inkább elborította az elmémet, nem tudtam már
magam kontrollálni. Vámpírsebességgel indultam el felé, tudva, hogy nemsokára a karjaim
között tarthatom.

Amint kiértem az erdő mélyéről, megláttam őt a vízesésnél. A lemenő nap fénye
szivárványszínbe burkolta tökéletes testét, mosolya eme csillogását is megszégyenítően
ragyogott. A kis nyári ruha, amit viselt, sokat sejtető volt, ami miatt halk morgás tört fel a
torkomból. Kezemet ökölbe szorítva koncentráltam, hogy ne lépjek egyből oda mellé, és
zárjam a karjaimba. Tudtam, hogy nem szereti, ha letámadom, Övé volt az irányító szerep.
• Már vártalak. Kicsit elkéstél – hangjában ott bujkált a mosoly, tudtam, hogy már ő is
várt engem.
• Túl tehetséges vagy, Jane.
Válaszul csak egy mosolyt kaptam. Odaléptem mellé, kezemet finoman az övére helyeztem.
Nem húzódott el, inkább még szorosabban fogta az enyémet. A mögöttünk lévő vízesés
halkan morajlott, az erdő is kezdett feléledni.

Jane tekintetével az enyémet kereste. Amikor belenéztem a karmazsinvörös szempárba,
mintha hirtelen átjárt volna a melegség. Láttam, ahogy a lány tekintete is egyre inkább
elsötétül, majd pedig lábujjhegyre állva ajkával finoman megérintette az enyémet. Leomlott
az önmaga által épített fal, most egy igazi nő állt velem szemben, nem pedig a kegyetlen,
mindenkit porba tipró Jane. Ezt az énjét talán csak én magam ismertem, még ő sem
barátkozott meg vele. Bátorítólag lágyan megcsókoltam, majd a nyelvemmel végigsimítottam
a tökéletes ajkakon. Kis kezével beletúrt a hajamba, majd közelebb vont magához. Ajkaink
egyre vadabb csatát vívtak, amikor az ölembe kaptam, és lefektettem a fűre. Ujjaimat végig
húztam a szőke hajzuhatagon, amely a szigorú konty helyett most lágyan omlott a vállára.
Jane ölelő karjai egyre közelebb húztak, annyira, hogy már a levegő sem fért volna be közénk.
Kezemmel megkerestem a kis szoknya szélét, amit lassan egyre feljebb húztam, felfedve
ezzel azt a tökéletességet, amit mások nem láthatnak a súlyos köpeny alatt. Ő már nem volt
ilyen kegyes az öltözékemhez, az ingem egy hangos reccsenéssel adta meg magát, nadrágom
viszonylag egy darabban került le rólam. Ajkaimmal bebarangoltam Jane testét, felfedve ezzel
minden kis rejtett zugot, hosszan elidőztem formás keblein. Lélegzete egyre szaporábbá vált,
halk morgások hagyták el ajkait. Tovább folytattam utamat, forró csókokkal hintettem be
nőiességét is, amire számomra jóleső sikolyok sorozata volt a válasz. Épp egy újabb ostromra
készültem, amikor Jane hirtelen maga alá fordított, majd pedig egy határozott mozdulattal
eggyé tett minket. Mozdulatai gyorsak és követelőzők voltak, el akarta venni azt, amire

vágyott. Éreztem, ahogy a teste egyre inkább megremeg, majd a gyönyör hatására felsikoltott.
A vágytól elhomályosult tekintetével az enyémet kereste. Látta rajta, hogy én még nem
értem el a beteljesülést, így újra őrjítő mozgásba kezdett, aminek hatására én is követtem őt a
gyönyör birodalmába.

Sokáig feküdtünk a földön, egymást átölelve. Szavak nélkül tudtuk, hogy mit érez a másik.
Az estét hamar felváltotta a reggel, a felkelő nap sugarai törték meg a tökéletes idillt.
Jane ajkait egy sóhaj hagyta el, majd felkelt és felöltözött. Felém nyújtotta a viszonylag
ép nadrágomat, majd pedig egy inget is kerített valahonnan. Kérdőn néztem rá, mire csak
megrándította a vállát, és sokat sejtetően mosolygott.
• Vissza kell mennünk, pedig szívesebben maradnék – hangja szomorúan csengett.
• Tudom, Jane. Ez a kötelességünk. De holnap újra eljövünk ide.
• És ha nincs holnap? Ha ma történik valami, és egyikünk nem éli túl?
• Nem lesz semmi baj. Csak egy újabb szokásos nap lesz, őrjárat, táplálkozás, és ennyi.
• Demetri, ha történne veled valami…
• De nem fog, megígérem. Kérlek, szedd össze magad. Tudod, hogy nem tudhatnak
kettőnkről. Aro előtt nagyon nehéz titkolni a gondolataimat. Főleg, hogy ilyen
fontosak.
• Igazad van. – Határozottan bólintott egyet, majd újra magára öltötte a keménység
álarcát, és szenvtelen arccal elindultunk Volterra felé.

Élveztem, ahogy az arcomba csap futás közben a szél, kicsit szabadnak éreztem magam.
Amióta Jane jelen van az életemben, már másképp gondolok a Volturira. Hálás vagyok
Aronak, hogy a klán tagja lehetek, de az énem egy része már szívesebben lenne csak Jane-nel,
megóvva őt minden bajtól.

Alig léptünk be a kastély kapuján, már Felix sietett elénk. Arca gondterhelt volt, és mérges.
• Remélem jó okotok van arra, hogy késtetek.
• Felix, - Jane arcán semmi érzelem nem volt – nem tartozom neked elszámolással,
hogy mivel töltöm az időmet.
• Természetesen nem, Jane. – Felix olyan kicsire húzta össze magát, amennyire ez
lehetséges. Mindenki félt az erejétől, még jómagam is. Sokszor tesztelte rajtam, hogy
hol vannak a képességének határai, ami miatt hihetetlen kínokat éltem át.
Beleborzongtam az emlékbe, majd elindultam a vámpírok után. Hangok sokasága ütötte meg
a fülemet, amik a nagyteremből jöttek. Heves vita folyt, de amikor beléptünk hirtelen csend
lett. Aro felderült arccal indult el Jane felé.
• Kedves Jane, már vártunk téged. – Szomjasan kapott a lány keze után, hogy megtudja,
merre járt. Valószínűleg semmi ránk utalót nem vélt felfedezni, mert elengedte a kicsi
kezet, majd visszaindult a trón felé.
• Most, hogy már teljes a létszám – kezdett bele Aro fölényes hangon, - ideje ismertetni
a problémát. Írországban titokban szerveződött egy klán, akik át akarják venni az
uralmat, leigázva ezzel a Volturit. Újszülöttek sokaságát teremtették meg, gondolván,
ezzel megnyerhetik a csatát. Okulva egy bizonyos Seattle – i esetből, Európa több
országában teremtettek ifjú vámpírokat, akiket Németországban egyesítettek.
Értesüléseink szerint már elérték az olasz határt, pár óra múlva ide is érnek.
Fegyelmezettek, eddig a jelenlétükre semmi jel nem utalt. Egy véletlen baleset folytán
buktak le. Remélhetőleg nem jelentenek nagy megpróbáltatást, hiszen a harc terén
elég tapasztalatlanok. Mi, a vezetők, itt maradunk, hiszen nem jelenthet nektek, drága
barátaim, problémát pár vámpír. Két csapatra osztalak titeket. Az egyiket Jane vezeti,
a másikat Demetri …

Ahogy meghallottam a nevünket, elfogott a pánik. Nem értettem ezt az érzést, hiszen ilyen
még nem történt velem, hogy egy csata miatt aggódjak. A tudatom mélyén tudtam, hogy nem
a közelgő összecsapás az oka az érzésnek, hanem Jane. Nem bírnám elviselni, ha történne
vele valami. Értelmet adott ennek az értelmetlen létnek, nem hagyom ezt elveszni. Miután
Aro közölte, hogy kit kihez osztott be, az utunkra küldött minket. A két sereg eleinte együtt
vonult, azonban a kijelölt pontnál ketté kellett válnunk. Aggódva néztem Jane felé, akinek
az arca semmi érzelmet nem tükrözött, de a szemeiben ott volt a félelem és az aggódás.
Bátorítóan bólintottam egyet felé, majd elindultam a csapatommal dél felé.

Sokáig hangtalanul haladtunk az erdőben, amikor megéreztem az közelgő vámpírok illatát.
Most kellett lecsapnunk, ez volt a legideálisabb hely. Az erdőben volt egy apró tisztás, ott
vártuk be őket. Pár pillanaton belül megérkeztek, de többen voltak, mint amire számítottunk.
Mindenhonnan dühödt morgások hallatszottak, a vámpír mindegyikünkben dühöngött.

Az írek támadtak elsőnek, a csata nagyon hamar elkezdődött. Gyorsan végeztem két
vámpírral, darabokra szaggattam őket, a tapasztalatlanságuk volt a vesztük. Arcomra
diadalittas mosoly terült el, megállíthatatlanul vetettem be magam a harcoló tömegbe. Láttam,
hogy az én részemről is vannak sérültek, de nem foglalkoztam vele. Bárki pótolható.
Feltűnően könnyen ment a harc, szinte nem is álltak ellen az újszülött vámpírok. Rossz
érzésem támadt, mintha ez valami csapda lenne. Megálltam, hogy körültekintsek, amikor
megláttam azt, amitől tartottam. Az igazi harcosok még csak most értek ide, számuk
láttán elfogott a félelem. Nem csak az írek közül voltak itt, mintha Európa nagy részét
mozgósították volna. Amint az újonnan érkezők is csatába álltak, könnyen megritkították a
számunkat. Elszántan küzdöttem egy nagydarab vámpírral, akinek a kezét nagy nehézségek
árán sikerült leszakítanom. Már készültem arra, hogy megszabadítom a fejétől, amikor Jane
feltűnt a harcolók között. Épp egy vámpír kínzásával volt elfoglalva, amikor megközelítette
egy másik. Ott hagytam azt, akivel épp foglalkoztam, és rohantam Jane felé.

Már épp elértem volna, amikor valaminek nekiütköztem. A nem várt támadástól elvesztettem
az egyensúlyom, majd a támadóm fölém került és a nyakamba mélyesztette fogait.
Felüvöltöttem a fájdalomtól, égetett a vámpír mérge. Tehetetlenül dobáltam magam a földön,
mikor megéreztem két kéz szorítását a nyakamon. Utolsó erőmmel oldalra fordítottam a
fejem, hogy még egyszer utoljára láthassam a nőt, akit szeretek. Éhes tekintettel ittam a
látványát, majd pedig elsötétül a világ.

-*-

A nagy, tagbaszakadt vámpír erős szorításában vergődtem, amikor láttam, hogy Demetrit
letámadják. A látvány annyira lebénított, hogy még a képességem használatáról is
megfeledkeztem. A támadója megharapta a nyakát, ami miatt pokoli kínokat élt át.
Megvonaglott a fájdalomtól, majd a férfi a fejéhez lépett, hogy elválassza azt a testétől.
Tekintetével még engem keresett, majd pedig a vámpír egyetlen mozdulattal véget vetett az
életének. Felordítottam a fájdalomtól, testemet eddig még ismeretlen düh járta át. Minden
erőmet összeszedve kiszakítottam magam a vámpír karjai közül, majd pedig a képességem
segítségével pokoli fájdalmat zúdítottam rá, a sajátomat. Mikor már szinte öntudatlanul feküdt
a földön, elindultam Demetri felé, hátha meg tudom menteni, de sajnos elkéstem.

A testek már lángokban álltak, mindent belepett az émelyítően édes szag. Többé nem érdeket
a csata, csak Demetri érdekelt, aki most a lángok között lel örök békére.

Könnyek nélkül zokogva térdeltem le a tűz mellé, melynek füstje betöltötte az egész tisztást.
A nap éppen lenyugodni készült, melynek fénye vörösre festette az égboltot, mintha vérrel
kenték volna be. Akár egy háttérzaj, úgy jutottak el a tudatomig a csata egyre inkább halkuló
hangjai. Egyre több ismerős illatot vélte felfedezni, ami azt jelentette, hogy megérkezett Alec
a többiekkel. Én megsemmisülten térdeltem a lobogó tűz mellett, számat csak erőtlen suttogás
hagyta el.
• Demetri, szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
Nem érzékeltem a külvilágot, a hirtelen érintésre a vállamnál összerezzentem. A testvérem
együtt érző tekintetével találtam szembe magam. Elfogadva kinyújtott kezét, felsegített,
miközben a többi Volturi katona a tűzre vetette a testrészeket. Még egy ideig néztük, ahogy
a tűz felemészti őket, majd elindultunk vissza a kastély felé. Megtörten, ólomsúlyú lábakkal
lépkedtem, és tudtam, hogy ezt a vérvörös alkonyt soha nem fogom elfelejteni.

Vampire Diaries pályázat

Kedveseim!

Szeretnék kihírdetni egy újabb pályázatot, az első sikerén felbuzdulva :)

A mostani pályázat a Vampire diaries című sorozattal foglalkozik. A játékszabályok annyiban módosulnak, hogy nem címet adok meg, hanem három lehetséges témát és ezek közül tetszés szerint választhattok.

1; Mi történhetett Jeremyvel az első évad végén?

2; Milyen lehetett a Salvatore fivérek élete emberként? (Rátok bízom, hogy melyik fiú szemszögéből írjátok)

3; Mit csinálhatott Katherine megmenekülése után egészen a felbukkanásáig?

A jelentkezési határidő a sorozat második évadjának szezonpremierjének időpontja, azazszeptember 9-e.

A leadási határidő: szeptember 17-e.

A novellákat a preininger.katalin@gmail.com e-mail címre küldjétek.

A minimum hossz 3 gépelt oldal.

A pályázókat megkérném, hogy ha rendelkeznek bloggal, akkor a címét is legyenek kedvesek elküldeni.

Köszönöm a jelentkezéseket!

Véres égbolt - pályázat

Kedveseim!

Crystal kiírt egy pályázatot, amire jelentkeztem is :)

A csodálatos műveket itt olvashatjátok el: Véres égbolt

Nem árulom el, hogy melyiket írtam, de talán ráismertek :)

Jó olvasást és szavazást! :)

Sunset

Nem vártam meg, amíg Embry leállítja a kocsit, félelemmel teli szívvel rohantam be a kicsi házba. Jacobot nem találtam odabenn, csak egy széttört asztalt a nappaliba. Remegő térdekkel indultam Billy szobája felé, lélekben próbáltam magam felkészíteni a legrosszabbra. Amikor benyitottam, nem sokat láttam a szemet elhomályosító könnyeken keresztül. Lassan közeledtem az ágyhoz, ahol a férfi feküdt.
• Billy – hangom alig volt hangosabb a suttogásnál. A férfi nem válaszolt, semmi jelet nem láttam, hogy hallotta volna, amit mondok. Bátortalanul megérintettem őt, amire szintén nem reagált.

A lábaim felmondták a szolgálatot, és erőtlenül, zokogva rogytam le a hálószoba padlójára. Hallottam, hogy valakik még bejönnek a szobába, és ők is sírnak, de nem nagyon érzékeltem a külvilágot. Valahol távolról hallottam, hogy a nevemet mondják, azonban nem foglalkoztam vele. Billy elvesztése majdnem olyan, mintha Charlie hagyott volna itt. Vajon Jacob … Hirtelen kinyitottam a szemem és körbepillantottam. Jake-t nem láttam sehol sem, ami nagyon megrémisztett. Most veszítette el az édesapját. Akadozó lábakkal mentem ki a házból, hogy megkeressem őt, hiszen most szüksége van rám, jobban, mint bármikor.

Kétségbeesetten rohantam a ház körüli erdőbe, miközben a nevét kiabáltam, de semmi válasz nem érkezett. A futástól kimerülten bolyongtam egy idő után, és közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy vajon most hol lehet. Utolsó erőmet összeszedve indultam el a sziklák felé, ahonnan ugrani szoktunk. Már fájt a mellkasom, de csak mentem előre.

Ahogy közeledtem, hallottam, ahogy a haragos tenger ostromolja a sziklákat, elnyomva ezzel minden más zajt. A fák rengetegéből kiérve láttam, hogy ott áll Jake, minden izma megfeszül, mint aki épp átalakulni készül. Csak rá fókuszáltam, amikor elindultam felé.
• Jake, már kerestelek …
• Bella, menj innen, fuss! – Hangja tele volt aggodalommal és dühvel, ami jelen állapotában érthető, ezért nem foglalkoztam vele.
Már nagyon közel voltam hozzá, amikor dühödt morgás hallatszott a közelből. Ijedten kaptam oldalra a fejem, és megláttam az okát Jake ijedtségének.

Egy éjfekete szemű vámpírral nézett éppen farkasszemet, aki jöttömre egyre hangosabban morgott, majd pedig támadóállásba helyezkedett. Pár pillanat alatt Jake farkas alakban rontott neki a betolakodónak, aki viszont kitért az útjából, és éhes tekintetét rám szegezte. A nomádnak gyönyörű arca volt, termete egy igazi ragadozóé. A lábam nem bírtam megmozdítani, az eszem pedig üvöltötte, hogy fussak. Rémült tekintettel néztem a vámpírt, majd hirtelen több farkas terítette le, és szedte darabokra. Hiába láttam már Victoria halálát, ez még jobban megrázott. Miután a falka végzett a vámpírral, Jake emberalakban sétált oda hozzám, szorosan forró karjaiba zárt.
• Sajnálom, Bella, hogy végig kellett nézned.
• Jake – nem bírtam többet kinyögni, csak zokogtam.

Magam sem tudom, hogy miért érintett ez ilyen mélyen. Mikor már csillapodott a zaklatottságom, akkor eszméltem rá, hogy nem az erdőben vagyunk, hanem Jake szobájában. Hirtelen elszégyelltem magam, mert most halt meg Billy és én itt magam sajnáltatom. Felkeltem a kicsi ágyról, majd elindultam a nappali felé. Halk beszélgetés szűrődött ki onnan, felismertem Jake és Sam hangját. A vámpírról beszélgettek, hogy nem találtak többet, valószínűleg ő egyedül járta a vidéket. Ezután részvétet nyilvánított, majd pedig elment. Arcomon hatalmas pírral léptem ki a takarásból, és egyből a kanapé felé vettem az irányt, ahol Jake ült, arcát a kezébe temette. Leültem mellé, és hozzá bújtam. Fejét a vállamra hajtotta, majd csendesen zokogott. A szívem majd megszakadt érte, de a legtöbb, amit tehettem, hogy maximálisan mellette leszek.

A temetés szűk körben zajlott, a barátok, a falka és a bevésődések jelentek csak meg. Miközben örök nyugalomra helyezték Billy-t, a fia végig előre szegett állal állt, szinte rezzenéstelen arccal. Charlie-t nagyon megviselték a történtek, őt Sue támogatta. Hazafelé Jacob még mindig nem szólalt meg, már kezdtem érte aggódni. Hozzánk mentünk, míg apu Sue-nál maradt.
• Jake, miért vagy ilyen szótlan? – kérdeztem tőle félve, mikor már hazaértünk.
• Nem akarom, hogy gyengének lásson. Ő is erős férfi volt, hozzá hasonló akarok lenni én is.
Mikor ezek a szavak elhangzottak tőle, végig az arcát néztem. Soha nem láttam még ilyen elszántnak, és ennyire felnőttnek. Most egy férfi feküdt mellettem, akire nagyon büszke voltam.
• Bells, gondolkoztam – szólalt meg csendesen Jake. – Házasodjunk össze a jövő hónapban. Emily és a lányok minden elintéznek, neked semmire sem lenne gondod. A feleségemként akarlak magam mellett tudni, és nem akarok várni több hónapot, vagy éveket. Szeretném, hogy hozzám tartozz, mert a szívem minden szeretetével szeretlek.
Még folytatta volna tovább is, de én egy csókkal forrasztottam az ajkára a szavakat. Hosszasan ízlelgettük egymás ajkait, majd pedig elaludtam az ölelésében.

-*-

A tükörben lévő lány nem is hasonlított rám. Haja lágyan a vállára omlott, tökéletes keretet adva halvány sminkkel kiemelt arcának. Barna szemében félelemmel vegyes izgatottság csillogott. A ruha kiemelte karcsú alakját, úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szép lehetek. Még egyszer végig néztem magamon, majd kiléptem a szobából. Az ajtó előtt Charlie várt rám. Ahogy rám nézett, elismerően végig mért, majd pedig szorosan megölelt.
• Gyönyörű vagy, Bella – hangja elcsuklott a meghatódottságtól.
• Köszi, Apu.
• Indulhatunk?
Egy aprót bólintottam, majd belekaroltam. Lassan lépkedtünk kifelé, a háttérben halk indiánzene szólt. A házból kiérve elámultam a látványtól. A nap épp lenyugvóban volt, mindenhol gyertyák és mécsesek égtek. A székek fehérek voltak, halványlila szalaggal átkötve. Az oltárig fehér szőnyeg vezetett. A virágos boltív alatt pedig ott állt Ő. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek. Az öltöny, amit viselt, tökéletesen kihangsúlyozta izmos termetét, arcán pedig ott volt a mindenkit elvakító hófehér mosoly. A kezét tördelte idegességében, de a szemében láttam, hogy tökéletesen biztos a döntésében. Elég volt csak belenéznem kavargó barnaságba, és elvesztem. Úgy szippantott magába, mintha a személyes fekete lyukam lenne. Fel sem tűnt, hogy már ott állok mellette, csak amikor megéreztem forró kezét az enyémen. Arcomat elöntötte a forróság, legszívesebben hozzábújtam volna, hogy ne lássa más a zavarom. Halványan elmosolyodott, majd pedig a fülemhez hajolt.
• Leírhatatlanul szép vagy, Bella.
Forró lélegzete csiklandozta a nyakamat, amiben bele is borzongtam.

A szertartás szövegét egyáltalán nem követtem figyelemmel, csak Jacobot figyeltem, ő pedig engem. A kellő időben kimondtuk az igen, majd pedig jött a csók. Először bátortalanul, alig érezhetően csókolt meg, ami nekem nem volt elég. Karjaimat a nyaka köré fonva közelebb húztam magamhoz, hogy egy forró csókban váljunk eggyé. Nem létezett külvilág, csak Ő és én. A meghitt pillanatot több zavart köhécselés szakította meg, ami miatt újra lángokban állt az arcom. Jake bátorítóan megfogta a kezem, én hálásan mosolyogtam rá.
A gratulációknak azt hittem, hogy soha nem fogunk a végére érni. Mindenki megölelgetett minket, jókívánságok különböző sora hangzott el. Utoljára Charlie ért oda hozzánk, szemében csillogtak a visszatartott könnyek. Szorosan magához ölelt, miközben többször elmondta, hogy büszke ránk, és hogy mennyire szeret. Nem bírtam tovább, a könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre. Soha nem volt ilyen meghitt apa – lány pillanatunk. Mikor már csak szipogtam, elengedett, majd Jake – t is megölelgette, és közölte vele, hogy ha bántani merészel, akkor jobb, ha soha nem kerül a szeme elé.

Az ünneplés szokás szerint a parton folytatódott. Mikor leértünk már több helyen lobogott a tábortűz, finom illatok szálltak a bográcsokból. Mindketten mezítláb sétáltunk a barátainkhoz, akik tapsolva fogadtak minket. Jake már megszabadult a zakójától, az ingjét is pár gomb tartotta össze. Rajtam egy kék, térdig érő szoknya volt, és egy kis kardigán, bár Jake mellett már szinte melegem volt. A falka tagjai a törzsi zenére táncoltak, Paul kiemelkedett a többiek közül. Rajtuk csak egy nadrág volt, szerintem már nem is tűrik meg magukon a felsőt. Emily az egyik fatörzsön ült, kezével a hasát simogatta. Felnéztem újdonsült férjem arcába, akin látszott, hogy szívesen odamenne egyet a falkához. Adtam a szájára egy puszit, majd a fejemmel a fiúk felé intettem. Jutalmul egy hatalmas mosolyt kaptam, majd el is futott. Nem is bántam, mert szerettem volna beszélni egy kicsit Emilyvel.
• Emily, leülhetek?
• Persze, Bella! Gratulálok nektek, szépek vagytok együtt. – A nő finoman megölelt, bár a hasa igen csak korlátozta a mozgásban.
• Köszönöm, hogy ezt megcsináltátok, tökéletes minden.
• Szívesen. Nem volt nagy fáradtság!
• Mikorra várható a baba?
• Nem baba, babák. Ikrek lesznek. – Emily arca ragyogott, miközben születendő gyerekeiről beszélt. – Két fiú lesz. Elméletileg még egy hónapom van hátra.
• Sikerült már neveket választanotok?
• Volt egy kisebb vita, de Sam nem tud nekem nemet mondani. Adam és Joshua lesz a babák neve.
• Szép nevek. – Idegesen beharaptam az alsó ajkam, azon gondolkoztam, hogy hogyan kérdezzem meg, amit szeretnék.
• Bella, bármi van, mond csak nyugodtan. Nem harapok.
• Én csak azon gondolkoztam, hogy milyen ütemben zajlik a terhességed. Olyan, mint normális embereknél? Mármint kilenc hónap, meg minden…
• Hát, talán annyiban másabb, hogy valamivel gyorsabban fejlődnek a babák. A doktorom is azért mondta azt, hogy már csak egy hónapom van, és akkor fogok a hetedik hónap végére érni. De ez lehet, hogy csak a fiúk esetében van. De ilyenen felesleges aggódnod, Bella. Fiatalok vagytok még, csak most kezdtétek el a közös életeteket.
• Tudom, csak én öregszem, Jake pedig nem. Ez azért elég zavaró tényező.
• Bella, csak élvezd ki a közös életeteket, ilyen miatt ne aggódj. Sammel megegyeztünk, ha én elérem a harmincat, akkor ő lemond a farkasságról. Ebből kiindulva, nincs mitől félned.
• Köszi, Emily. Igyekszem nem aggódni.

Tekintetemmel Jacobot kerestem, aki még mindig a fiúkkal táncolt. Már rajta is csak a nadrágja volt, a tűz fénye a tökéletes mellkasán játszott. Teljesen elbűvölt a látvány, csak arra lettem figyelmes, hogy megváltozik a zene. Sam kilépett a tömegből, és tiszteletet parancsoló hangján megszólalt.
• Adjuk át a helyet az ifjú párnak az első közös táncukhoz férj és feleségként.
Szokás szerint újra elöntötte az arcomat a pír, mikor Jake odajött hozzám. Felém nyújtotta a kezét, amibe belehelyeztem a tenyerem. Felhúzott, majd pedig gyengéden megcsókolt. A tábortűz mellé mentünk, majd pedig egymás tekintetében elmerülve mozogtunk a zene lágy ritmusára. Azt sem vettük észre, amikor véget ért a zene és mások is csatlakoztak hozzánk. Minden olyan tökéletes volt.

Az ünneplést a napfelkelte zavarta meg. Lassan mindenki elbúcsúzott tőlünk, végül csak mi ketten maradtunk a parton. Utoljára Sue és Charlie ment el. Végre felvállalták azt, amiről már mindenki tudott. Egész este egymás kezét fogták, örültem annak, hogy Apu végre boldog. Sajnos Anya nem tudott eljönni, mert épp Európában voltak második nászúton.
Jake a karjaiban vitt el a házukig, ahol nem vitt be, hanem az autóba ültetett, és kihozott két nagy bőröndöt.
• Költözünk valahova?
• Dehogy, Bella. Nászútra megyünk. – Nemes egyszerűséggel megrándította a vállát, majd elmosolyodott.
• De mégis hova, vagy … Miért nem mondtad?
• Akkor nem lett volna meglepetés. Renee ajándéka ez az út. És nem, nem fogom megmondani, hogy hova megyünk. Elég, ha én tudom.
Próbáltam durcás arcot vágni, de nem igazán sikerült. Belül nagyon is örültem annak, hogy elutazunk valahova. Majd meg kell köszönnöm Anyunak.

A kocsi ritmusos zakatolására nagyon hamar elaludtam. Arra ébredtem, hogy Jake finoman ébresztget. Mikor kinyitottam a szeme, láttam, hogy a Seattle – i repülőtéren vagyunk. Tudtam, hogy hiába kérdeznék bármit, nem tudnék meg semmit. A repülőjegyek kezelése után elfoglaltunk a helyünket a gépen, de én még mindig túl álmos voltam, és Jake vállára hajtottam a fejem, és aludtam tovább.

Nagyon mélyen alhattunk, mert egy légiutaskisérő próbált minket ébresztgetni.
• Hölgyem, és Uram, megérkeztünk. – Álmosan kinyitottam a szemem, majd halványan elmosolyodtam.
• Köszönöm.
Jacob – ot nehezebb volt felébreszteni, de a sok puszi megtette a hatását. Amikor elhagytuk a gépet, valamint a repteret is, hunyorognom kellett a sok napfénytől.
• Hol vagyunk, Jake?
• Anyukád mindig mondta, hogy szeretnél eljutni Acapulco – ba. Hát, most sikerült. Üdv Mexikóban.Szólni sem tudtam a döbbenettől. El sem hittem, hogy valóban itt vagyunk. Örömömben Jake nyakába vetettem magam, aki csak hangosan nevetett.

A szállásunk a parton volt, szebbet el sem tudtam volna képzelni. A kilátás az öbölre nyílt, a szobában a minimalizmus dominált. Egyből kimentem az erkélyre és mélyeket szippantottam a friss levegőből. Két forró kar fonódott a derekamra, majd pedig egy forró csókot kaptam a nyakamba. Megfordultam, majd Jake mellkasára hajtottam a fejem. Hallgattam a ritmusosan dobogó szívét, ami ugyan olyan ütemre vert, mint a sajátom.
• Szeretlek, Bella. Annyira, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni, mert ez az érzés leírhatatlan – suttogta a férjem a fülembe, amitől újra borzongás futott végig a gerincemen.
• Én is szeretlek, Jake. Hálával tartozom neked, és soha nem tudom, hogyan fogom viszonozni azt a sok jót, amit tőled kaptam.
• Bells, a létezésed már egy ajándék.
Miközben mondta, kezemmel beletúrtam a dús, rövid hajába, majd magam felé húztam, és csókolni kezdtem. Most ő sem akart elhúzódni tőlem, szorosabban ölelt magához. Mikor belenéztem a szemébe, láttam, hogy ő is úgy akar, engem, ahogy én. Csókolva mentünk az ágyig, ahol gyengéden lefektetett.
• Kívánlak, Jake – suttogtam neki a vágytól elfúló hangon. Válaszul újabb szenvedélyes csókot kaptam.

Az együttlétünk tökéletes volt. Nem hittem volna, hogy a vágyunkat még ennyire lehet fokozni, és hogy a gyönyörnek ilyen mélységei vannak. Az éjszakát egymás karjaiban töltöttük, hajnal hozott ideiglenes megnyugvást felkorbácsolt vágyainknak. Most, hogy megízleltünk a gyönyört, szinte el sem akartunk szakadni egymástól.

Sajnos az egy hét nagyon gyorsan eltelt. Csodálatos napokat töltöttünk itt. Napközben vagy a tengerparton voltunk, vagy a környéket fedeztük fel, este pedig elmerültünk a testi és lelki gyönyörök világában.

Amikor a gépünk landolt a Seattle – i reptéren, meglepetésünkre Sue és Charlie várt minket. Örültem nekik, de nem tudtam az okát, hogy miért vannak itt.
• Apu, ti hogyhogy itt vagytok? – kérdeztem tőle, miközben szorosan megöleltem.
• Van egy kis meglepetésünk.
Jelentőségteljesen néztem Jake – re, de ő csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem tud semmiről. A kocsiban végig izgatottak voltunk, amíg követtük Charlie kocsiját. La Push – ban azonban nem Jake háza felé vették az irányt, hanem a part irányába. Megálltunk egy ismeretlen ház előtt, és már sejtettem, hogy miről van szó.
• Apu, mond azt, hogy nem vettetek nekünk egy házat.
• Bells, ez az ajándékotok. Billy még a halála előtt megígértette velem, hogy ha ő már nem lesz, eladjuk a házát, és közösen veszünk nektek egyet itt a parton.
Szólni sem tudtunk a döbbenettől. Elbűvölve figyeltük az előttünk álló építményt, amibe már első pillantásba beleszerettem. A kétemeletes ház verandáján hintaágy, a bejárati ajtó felett pedig egy kis lámpa világított. Arcomon hatalmas mosollyal és remegő térdekkel indultam be a házba. Pont olyan volt, ahogy mindig is képzeltem majd a házamat. Egyszerű, praktikus.
• Tetszik, Bells? – Charlie hangja szakított ki a bámészkodásból.
• Imádom! Köszönöm, Apu!
• Akkor magatokra hagylak titeket, élvezzétek ki.
Ahogy kilépett, Jake szemében huncut fény gyulladt.
• Hallottad Charlie - t. Élvezzük az új otthonunkat.
Nem tudtam neki válaszolni semmit sem, mert egyből a karjaiba kapott, és megindult velem az emelet felé, ahol a hálószobánk volt.

-*-

A naplementében gyönyörködtem, amikor hallottam, hogy Jake autója közelít. Alig állította le a motort, már szaladt is hozzám. Egyből ölelő karjaiba bújtam, mire halkan felkuncogott.
• Hogy vannak az életem értelmei?
• Jól, csak már igen türelmetlenek.
Kezét hatalmas pocakomra csúsztatta, majd pedig beszélni kezdett hozzá.
• Kíméljétek egy kicsit a mamit.
• Jake, ma voltam orvosnál.
• Tényleg. Mit mondott? Minden rendben?
• Igen, a legnagyobb rendben. A fiúnk és lányunk is jól van.
Kijelentésemre Jake arca felragyogott. Kezét továbbra is a hasamon tartotta, miközben megcsókolt.
• Bells, gondolkoztál már a nevükön?
• Hát, van két név, ami nagyon tetszik. A fiúnk lehetne Taylor, a lányunk pedig Zoe.
• Nekem tetszik. – Lehajolt a hasamhoz, és ott folytatta tovább. – Zoe és Taylor, már csak kicsit legyetek türelemmel. Hamarosan találkozunk. – Kaptam egy nagy puszit a pocim két oldalára, mintha a gyerekeknek adná.
• Gyere, kész a vacsora. Biztos éhes vagy már.
A vacsora végeztével Jake átöltözött, csak egy elvágott farmer volt rajta.
• Járőrözni mész, igaz?
• Tudod, hogy muszáj, Bells. Ez a kötelességem.
• Tudom, csak féltelek. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
• Úgy lesz. De addig úgysem megyek, amíg Seth ide nem ér. Nem hagyhatlak őrizetlenül.
• Szegény fiú. Szívesebben futna ő is veletek.
• Ne sajnáld annyira. Jó helye van itt. Szerinted miért üres állandóan a hűtőnk?
Hallottuk, ahogy a bejárati ajtó nyílik, majd Seth köszön, és a konyhában pedig matatás zaja. Most már mindent értettem. Jake búcsúzóul megcsókolt, és kifutott a házból. Nagyon álmos voltam, így a háló felé vettem az irányt, de előtte odaszóltam Sethnek, hogy elmegyek aludni. Nem értettem, mit mond, ugyanis teli szájjal próbált beszélni. Az álom hamar elért, nem is vettem észre, hogy mikor jött meg Jake, csak amikor bebújt mellém, és átölelt.

Három hét telt el azóta, hogy megtudtuk a gyerekek nemét. A nappaliban pihentem, amikor éles fájdalom nyílalt a hasamba, egymás után többször is. Ijedten ültem fel, hogy eljussak a telefonig. A fájdalom egyre erősebb volt, majd pedig a magzatvizem is elfolyt. Pont ilyenkor, amikor egyedül vagyok. Emilyt hívtam, mert Jake dolgozik, és ő most túl messze van.
Fájdalmakkal küszködve vártam, hogy végre felvegye a nő a telefont.
• Tessék?
• Emily, itt Bella. Fájásaim vannak, elfolyt a vizem …
• Nyugodj meg, hívom a mentőket, és ott vagyok öt perc múlva. Ülj le és lélegezz nagyokat.
• Rendben, de azért siess.
Emily tényleg pár percen belül ott volt nálunk. Útközben felhívta Jake – t és a kórházat is. A mentő hamar megérkezett, de én úgy éreztem, hogy leszakad a hasam.
A szülészeten már Jake várt rám, a folyosón mászkált, amíg oda nem értem. A vajúdás alatt végig fogta a kezem, amit sokszor olyan erővel szorítottam, hogy attól féltem, hogy eltöröm a kezét. Kijelentette, hogy apás szülés lesz, mert erről a pillanatról nem akar lemondani.
Mikor elérkezett az idő, már nagyon féltem. Reméltem, hogy a gyerekeknek semmi baja nincs. Hiába mondta el a doktor legalább tízszer, hogy minden rendben, bennem volt egy kis félelem.

A szülés alatt Jacob végig a hátam mögött ült, szorítottam a kezét, miközben bíztatott, hogy milyen jól csinálom. Mikor végre világra hoztam a gyerekeinket, a legszebb hang az volt, amikor felsírtak. Fáradtan dőltem neki a férjemnek, akinek az arca könnyektől csillogott.
Végre a kezeink között tarthatjuk őket. Mikor kicsit megmosdatták, hozták is a két kis csomagot. A gyerekeink látványa teljesen lenyűgözött. Náluk szebb babát még életemben nem láttam. A lányunk örökölte Jake rézbőrét, de enyhítve egy kicsit az én sápadtságommal. Haja sötétbarna volt, akár csak a testvérének, szemei az én csokoládébarna szemeim voltak. A fiúnk inkább az én bőrszínemet örökölte, és Jake sötét, már szinte fekete szemeit. Zoe és Taylor kíváncsian néztek minket, miközben mi a meghatódottságtól megszólalni sem tudtunk.
• Bells, egyszerűen tökéletesek. Köszönöm! – Jacob hangja tele volt áhítattal, mint akit elvarázsoltak.

Három napot voltunk a kórházban, közben az ikrek szépen fejlődtek. Jake végig velem volt, még hazamenni sem volt hajlandó. Zoe és Taylor nyugodt babák voltak, az étvágyukat biztos az apjuktól örökölték. Alig vártam, hogy végre otthon lehessünk. Charlie jött értünk, aki egyszerűen nem tudott betelni az unokáival. Néha viccelődött vele, hogy nagypapát csináltunk belőle, de amikor ránézett a gyerekekre, újra megfiatalodott.

Otthon már várt ránk a falka, akik meglepően visszafogottan viselkedtek. Mindenki elbűvölve nézte az ikreket. Paul és Seth már azt tervezgették, hogy mit fognak csinálni Taylorral, ha már tud járni, mi mindenre fogják megtanítani. Ahogy hallgattam az ötleteket, bőven lesz olyan, amit törölni kell közülük. Emily és Rachel Zoe – val volt, sokat mosolyogtam azon, ahogy gügyögnek neki. Most, hogy itt voltak velünk a gyerekek, még szorosabb lett a kötelék köztünk.

-*-

A szellő lágyan fúj az óceán felől, friss, tengeri illatot hozva magával. A verandán ülünk Jacobbal, és nézzük, ahogy az unokáink játszanak. A gyerekeink, Zoe és Taylor épp olyan elbűvölve nézik őket, ahogy mi néztük őket sok évvel ezelőtt. Amikor a gyerekek öt évesek voltak, lemondott a farkasságról, a helyét Seth vette át. Taylor örökölte a farkas géneket, nála az átváltozás huszonkettő évesen történt, egy nomád vámpír miatt. A bevésődését az egyetem alatt ismerte meg, akivel nagyon hamar összeházasodtak és született két lányuk. Zoe orvosi egyetemen tanult, ő ott ismerte meg a férjét, akivel született egy fiúk. Taylor most az alfa a falkában, mivel már Seth is a családot választotta, azonban hamarosan a fiam is átadja ezt a posztot.

Elmondhatom, hogy teljes éltetet értem, habár a szívem egy kis darabkája örökké Edwardé lesz, és a hiánya miatt keletkezett űr nem tűnt el maradéktalanul, de boldog voltam és vagyok is. Egy olyan férfi mellett élem az életem, aki a szíve minden szeretetével szeret, van két csodás gyermekünk, és három unokánk.

Belenézve Jacob szemeibe, még mindig ugyanazt az embert látom, akinek kimondtam az igent, akivel felneveltünk két gyermeket. Hiába járt el felettünk az idő, a lelkünk még mindig ugyan olyan fiatal, mint volt. Felállunk, hogy a gyerekeinkkel és az unokáinkkal együtt játszunk, miközben a naplemente vöröses fénybe burkolja a környéket. Vajon melyik lesz a mi utolsó naplementénk?

Full Moon

Kedveseim!
Itt a Bella - Jacob novella következő része. Remélem tetszeni fog Nektek! Sajnos most bétázás nélkül maradt a történet, mert a lustaságom miatt már nem volt időm elküldeni Joinnak, de hálás lennék, ha utólagosan átnézné! Köszönöm, hogy mindig segítesz!
A Gyönyör és kárhozat 12. fejezetéhez még mindig várom a három kommentet!
Jó olvasást és véleményezést :D


• Borzasztó ez a talár. Biztos el fogok esni. Nézd meg, milyen hosszú! Rálépek, és elvágódok …
• Bells, nyugodj meg. – Jake hangja az elfojtott nevetéstől elcsuklott.
Már legalább tíz perce itt morgok neki, de ő mindig kinevet. Persze, neki nem lesz akkora szégyen, ha elesik az egész iskola előtt. Bár, lehet már megszokták.
• Jake, könnyen beszélsz. Azt hittem, már ismersz, milyen tehetséges vagyok a látványos eleséseket illetően.

Kijelentésemet hangos kacaj követte. Lemondóan sóhajtottam, majd visszafordultam a tükör felé. A sárga talár esetlenül lógott rajtam, a kézfejem ki sem látszott. A lépéseimen gondolkoztam, hogy majd szép lassan megyek, úgy talán nem lesz gond, mikor Jacob mögém lépett és a fejembe húzta a sapkát.
• Találkozunk az ünnepségen. – Gyors puszit nyomott a számra, majd el is tűnt.

Hihetetlen, hogy eltelt egy év. Amióta Jacobbal vagyok, a jókedve rám is átragad, kivette belőlem a jégcsapot, és felmelegített.
Edward még mindig hiányzik, de most már fájdalom nélkül tudok rágondolni. Remélem, hogy Ő is boldog lesz, vagy már az is. Sokáig nem szabadott emlékeznem Rá, mert akkor a lényem egy része belehalna a sóvárgásba, és a veszteségbe. Azonban Jake megérdemli, hogy egy viszonylag egész embert kapjon.

Még egyszer végig néztem magamon, majd kimentem a többiekhez. Mindenki vidáman csevegett, érzethető volt a felszabadultság, a közelgő szabadság. Elindultam Angela felé, aki épp olyan gyanúsan méregette a talárt, mint ahogyan én tettem pár perccel ezelőtt. Odaléptem mellé, mire rám emelte barna, félelemmel teli tekintetét.
• El fogok esni, Bella. Képtelenség ebben az izében normálisan közlekedni. – Igyekeztem elnyomni egy halk nevetést, de nem teljesen sikerült, mire Angie rosszalló tekintetét kaptam „jutalmul”.
• Nyugi, majd vigyázunk egymásra.
• Rendben. Köszi.

A székekig Angela – val botorkáltunk el, majd elkezdődött az ünnepség. Beszédek hosszú sora várt ránk, amit már most untam. Tekintetemmel Jacob – ot kerestem, akit nem volt nehéz megtalálni. Gyönyörű rézbőre kitűnt a sápadt tömegből, mosolya szinte világított az arcán. Visszamosolyogtam rá, majd újra az igazgató felé fordultam.
• Jól megvagytok? – kérdezte Angie alig hallhatóan. – Mármint Jacobbal?
• Ja, igen. És ti Ericcel?
• Volt egy kis vita, de most már minden rendben van. Együtt megyünk egyetemre is.
• Az jó. Hova mentek?
• Hát, eddig még nem mondtam senkinek, de elnyertem egy fotós ösztöndíjat, Eric pedig filmes ösztöndíjat kapott. Megyünk Franciaországba. Lyonban fogunk tanulni.
• Nahát, gratulálok. Nagyon tehetségesek vagytok, megérdemlitek.
• Köszi, Bella. Te hol tanulsz tovább?
• Sokat gondolkoztam rajta, de végül úgy döntöttem, hogy a szervezetemnek szüksége van egy kis napfényre, úgyhogy irány San Francisco.
• Jó választás. Nincs is messze innen. Jacob is veled megy?
• Eleinte nem rajongott az ötletemért, de most már elfogadta. Amúgy együtt megyünk. Őt is felvették műszaki szakra.
• Te mit tanulsz majd?
• Irodalmat és történelmet. – Hirtelen mozgolódás támadt. Észre sem vettük, hogy most adják át az érettségiket.

Nagyon koncentráltam minden lépésemre, de ahogy láttam, nem voltam ezzel egyedül. Miután végre kézhez kaptam a bizonyítványom, elbúcsúztam Angela – tól, Jessica – tól, végül pedig a fiúktól.

A tömegben tekintetemmel aput és Jacobot kerestem, de ők hamarabb megtaláltak engem.
• Gratulálok, Bella. – Charlie tőle szokatlanul szorosan megölelgetett, még puszit is adott.
• Köszi, apu.
• Ügyes voltál, Bells. – Jacob szokás szerint mosolygott, majd felkapott és adott egy gyors puszit.
Először haza mentünk, hogy gyorsan átöltözhessek, utána pedig La Push felé vettük az irányt. Jake apja, Billy, és a falka ragaszkodott hozzá, hogy náluk ünnepeljünk. Én nem akartam nagy felhajtást, de végül belementem.

A partra érve már lobogott a tűz, körülötte pedig a sok ember vidáman beszélgetett. Jó zajos társaság volt, mindenki próbálta a másikat túlkiabálni. A falka tagjai valamit éppen ettek, az öregek egymással beszélgettek, a fiúk párjai pedig nézték szerelmeiket, és mosolyogtak. Mindig volt bennem félelem, hogy mi van akkor, ha Jacob is bevésődik? Akkor ki marad nekem? Utáltam az ilyen önző gondolataimat, de az ő elvesztését már nem bírnám ki. Neki még soha nem beszéltem erről a félelmemről, azonban majd erre is sort kell keríteni, egyszer.
Kézen fogva sétáltunk a tűzhöz, Jacob jó erősen fogott, nehogy elessek. Hiába, az esetlenségemből soha nem fogok kinőni.
• Végre, hogy ide értetek – köszöntött minket teli szájjal Seth.
• Haver, előbb légy szíves nyeld le, amit eszel – mondta neki Jake, mire a fiú kicsit elpirult.
• Bella, gratulálok az érettségidhez!
• Köszönöm, Billy.
• Charlie nem jön?
• De mindjárt megérkezik. Külön kocsival jöttünk. – Ahogy ezt kimondtam, már meg is érkezett a járőr autó.
Mi is helyet foglaltunk Jacobbal, szorosan hozzábújtam, mert a forksi éjszaka igen csak hideg volt, bár mellette soha nem fáztam.

Sue főzött ma este, szerencsére rakott félre nekünk is, mert tuti nem maradt volna egy falat sem. Az étel isteni volt, észre sem vettem eddig, hogy mennyire éhes vagyok. Jacob természetesen nagyobb adagot kapott, mint én, de szerintem nem volt neki elég. Hihetetlen mekkora adag ételt tud elpusztítani.
Szokás szerint következtek a törzs történetei. Mindig élvezettel hallgattam ezeket a legendákat, akkor kicsit én is közéjük illőnek éreztem magam. Most is Billy mesélt, hangjában érződött a sok év tapasztalata, de ugyanakkor megnyugtató volt. Jake karjaiban nagyon hamar elért az álom, arra ébredtem, hogy finoman rázogat.
• Figyelek, Jake. Bocsi, egy pillanatra elszundítottam.
• Bells, már két órája alszol – nevetett kedvesem.
• Én, sajnálom. Ez tiszteletlenség volt.
• Semmi gond, Bells. Már a többiek is haza mentek. Gyere, hazaviszlek.
Annyira kába voltam, hogy inkább a karjába kapott, és úgy vitt el a kocsiig. Pár perc alatt hazaértünk, a szobámba is ugyanilyen módon jutottam be.
• Szép álmokat, Bella. Holnap találkozunk.
• Ne, Jake – nyúltam a karja után. – Maradj itt velem, kérlek.

Farkasom félszegen bebújt mellém, én pedig forró mellkasára hajtottam a fejem. Felnéztem az arcába, és éreztem, hogy tényleg szeretem. Nem úgy, mint Edwardot, de szeretem Jacobot. Kicsit feljebb kúsztam, hogy megcsókolhassam. Először csak apró csókokat váltottunk, majd pedig egyre jobban ízlelgettük egymás ajkait. A szenvedély hullámai kezdték elönteni a testemet, mozdulataim egyre követelőzőbbé váltak. Jake is partner volt a játékban, ám amikor a kezemmel felsőtestét kezdtem felfedezni, elhúzódott tőlem.
• Bella – nézett rám vágytól elhomályosult tekintettel, - biztos, hogy ezt akarod?
• Jake, én téged akarlak, most és a jövőben is.
Arcán angyali mosoly terült el, majd ajkai birtokba vették az enyémet. Magához vont, kezével az ingemet kezdte kigombolni. Lélegzetem zihálássá változott, amikor megint elhúzódott tőlem.
• Bells, én most nem tudom megtenni. Illetve meg tudnám tenni, mert annyira vonzó vagy és komoly erőfeszítésbe telik ellenállni neked, de most nem tudom megtenni.
• Jake, én nem értelek. – Arcomon is értetlenség tükrözött, amikor az ingemet összefogtam magamon.
• Én … előtte szeretettem volna kérdezni valamit. Mármint én nem vagyok maradi, meg ilyenek, de tudnom kell valamit.
• Teljesen összezavarsz. Mond csak, bármi van.
Matatni kezdett a takaró alatt, amikor a zsebéből előhúzott egy kis piros bársonydobozt. Forró kezébe fogta az enyémet, amikor félve rám emelete sötét tekintetét.
• Igazából le kellene térdelnem – motyogta zavartan, miközben kimászott az ágyból, én pedig leültem vele szemben.
• Isabella Swan, hozzám jönnél feleségül?
A döbbenettől megszólalni sem tudtam, torkomat a könnyek fojtogatták. A gyűrű egyszerű volt, de mégis tökéletes. Kis kő volt középen, a gyűrűt magát törzsi jelek díszítették.
• Bella, én nem tudok neked gyémántot adni, csak saját magamat. A szívem összes szeretete a tiéd, jóban, rosszban, fiatalon, öregen. Mindig szeretni foglak, mert te vagy az, akire mindig is vártam. Nem azt kérem, hogy gyere hozzám jövő héten, majd megesküszünk később, én csak szeretném neked még jobban bizonyítani, hogy mennyire szeretlek. A tiéd vagyok teljesen és visszavonhatatlanul.
A vallomástól a visszatartott könnyek kibuggyantak a szememből, a torkomba dobogó szívvel néztem Jake szemébe. Az elhatározásom olyan erős volt, mint még soha.
• Igen! Hozzád akarok tartozni!
Jake először fel sem fogta, hogy mit mondtam neki, majd arcán egyre nagyobb mosoly jelent meg. Az ő szeme is homályos volt, majd finoman az ujjamra csúsztatta a gyűrűt. A nyakába borultam, és csókokkal hintettem be a bőrét, ő pedig a fülembe suttogta: Szeretlek, Bella!

-*-

Egy hónap telt el az eljegyzés óta. Charlie kitörő örömmel fogadta, Anya sem lepődött meg túlzottan. Imádtam a gyűrűmet, sokszor csak úgy nézegettem. Jake többször mondta, hogy ennél szebbet érdemelnék, de megnyugtattam, hogy ez nekem a tökéletes gyűrű, és szebbet el sem tudnék képzelni. Ma délután is őt vártam, mert Emily és Sam esküvőjére voltunk hivatalosak. Emily kérésére halványlila ruhát vettem fel, hozzá illő cipővel, ami már most kényelmetlen volt. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra, majd az ajtó elé mentem, ahol már Jake várt rám.
• Szia, Gyönyörűm! – köszöntött mosolyogva, majd közelhajolt, hogy megcsókoljon. Hosszan ízlelgettük egymást, majd belemosolyogtam a csókba.
• Jacob, mennünk kell.
• Tudom. Bár szívesebben lennék veled.
• Nem hiszem, hogy ezt Sam jónéven venné.
• Szerintem sem. Ez az ő napjuk. Már ideje volt, hogy összeházasodjanak.

Az esküvő meseszép volt. Egyszerű, indián menyegző volt. Emily egyszerű fehér ruhában ment az oltárhoz, ahol Sam kigombolt fehér ingben, sötét nadrágban várta őt. Arcukon mennyei boldogság volt, a fogadalmak közben még nekem is kiszökött pár könnycseppem.
Miután férjé és feleséggé nyilvánították őket, a falkatagok hangos üdvrivalgásba kezdtek.
A tengerparton folytatódott az ünneplés, ahol a szabad ég alatt táncoltunk és szórakoztunk tovább. Féktelen jókedve volt mindenkinek, botlábam ellenére én is ott ugráltam a többiekkel.

Az ünneplés javában zajlott, amikor egy autó fékezett le hirtelen, majd egy lány kezdett rohanni Jake felé. Kedvesem arcán zavartság tükröződött, de amikor felismerte, hogy ki az, ő is elindult Rachel felé.
• Jacob, gyere gyorsan! Haza kell mennünk!
• Mi történt, Rach?
• Apa – a lány kapkodta a levegőt, arca könnyektől volt maszatos, - apa rosszul lett!
Jacob egyszerre falfehér lett, majd mit sem törődve az öltözékével egyből farkas alakot vett fel, és hazafelé rohant. Ott álltam tétlenül, mikor Paul mellém lépett.
• Bella, elvihe … - nem tudta befejezni a mondatot, mert tekintete egy pillanatra siklott csak Rachel-re, de tudtam, hogy többé nem ereszti soha.
Remek, pont most kell ennek is megtörténnie! Örülök nekik, de most fontosabb dolgunk van. A lány arca is épp olyan zavart volt, mint Paul – é. A fiúval most nem megyek sokra, ezért inkább Embryhez mentem segítségért.
• Mi történt, Bella? Csak annyit láttunk, hogy Jake elrohan.
• Billy rosszul lett. Elvinnél?
• Persze.
Megfogta a kezem, majd együtt futottunk a kocsihoz. A régi furgon úgy zakatolt, ahogy csak bírt, ám én csigalassúságúnak éreztem a tempót. Már közel jártunk Jake házához, amikor a csendet egy panaszos farkasüvöltés törte meg.

Sun explosion

Kedveseim!
Ezzel a novellával szeretném megköszönni a Gyönyör és Kárhozat 2000-es látogatottságát! Köszönöm, hogy mellettem álltok és támogattok! Remélem, tetszik majd nektek.


A lelkem mélyén tudtam, hogy már soha nem leszek teljes, egész ember, olyan, mint voltam. A mellkasomon tátongó lyuk már – már beforrt, mióta Jacob velem van, azonban a szélén lévő lüktetés mindig emlékeztetni fog arra, hogy kit vesztettem el.
Csak fél éve, hogy elment, de engem minden este a hiánya kínoz. Az őrültségek, amelyekbe belevetem magam pillanatnyi enyhülést jelentenek a kínjaimra, de amint biztonságban vagyok, Ő is eltűnik. A motorozás felejthetetlen élményt nyújtott eleinte, ám amint biztosabban ültem rajta, már nem okozott extázist. Szerencsére Jacob mindig mellettem van, akármit találok ki.
Amióta farkassá vált, a viszonyunk is nagyon megváltozott. Közelebb kerültünk egymáshoz, esténként vigyáz rám Victoria miatt. Amióta megtudtam, hogy vadászik rám, minden napom rettegéssel teli. Próbálok erősnek mutatkozni Charlie miatt, de amikor Jacobbal vagyok, akkor kitör belőlem a félelem. Nem magamat féltem, hanem az apámat, és a farkasokat. Ők nem tudják mire képes ez a nő. Egyedül Jacobnak mondtam el a teljes igazságot, hogy miért üldöz, de a farkasság miatt nem tudta eltitkolni a többiek elől.

Este tíz óra van, az ágyamon fekszem, és a plafont bámulom. Nem merek elaludni, mert az álmaim birodalmában csak a szenvedés vár. Halk farkas vonyítás hallatszik az éjszakában. Egyből az ablakhoz sietek, hogy kinyissam Jacobnak. Pár pillanat alatt már a szobámban van, és szorosan a karjaiba zár.
• Szia, szépségem!
• Jake, már aggódtam érted. Késtél – rosszalló tekintetem láttán elnevette magát, majd lefeküdt az ágyamra.
• Volt egy hamis nyom, azt kergettük. Tényleg agyafúrt ez a nőstény.
• Én megmondtam. De ugye egyikőtöknek sem esett baja?
• Nem, senkinek. Seth itt maradt a házatoknál, de itt sem járt.
• Egyedül hagytátok Seth-et? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Ha Victoria idejön, és megtámadja, nem tudta volna magát megvédeni.
• Nyugi, Bells, erős fiú. Tudja mit csinál. Inkább gyere, feküdj le te is. Kissé álmos vagyok. – Igyekezett elnyomni egy hatalmas ásítást, ezért inkább nem most vitatom meg vele a Seth témát. Lefeküdtem az ágyba Jacob mellé, aki már halkan szuszogott.
• Jó éjt, Jake.
• Neked is … - alighogy kimondta, a légzése egyenletessé vált, és már aludt is.
Rajtam is eluralkodott az álmosság, de most már nem féltem. Jacob elűzte a rossz álmaimat, biztonságban éreztem magam mellette.

A régóta várt álmatlan éjszakámból valaki finom rázogatással kívánt felébreszteni. Nagyon nehezen nyitottam ki a szemem, először nem is fogtam fel, hogy kit látok.
• Bella, kelj fel. Jacob keres, nagyon izgatott a hangja. – Erre a mondatra felpattantak a szemeim, minden fáradtságot kiűzött a testemből.
Rohantam a telefonhoz, majdnem leestem a lépcsőről.
• Jake, mi a baj?
• Bells, Victoria itt van. – Ahogy ezt kimondta a levegő beszorult a tüdőmbe, a lábaim remegni kezdtek. – A házatoknál van Jared és Seth, a többiek üldözik.
• Jake, ne menj utána, kérlek!
• Bells, ő csak egy vámpír. Nem lesz semmi baj.
Még vitatkoztam volna vele, de lecsapta a telefont. A pánik kezdett rajtam eluralkodni, valahogy ki kell juttatnom Charlie-t a házból. Ha Victoria idejön … Nem hagyhatom, hogy baja essen. Különböző elméleteket gyártottam, hogy mivel küldjem el itthonról, de egyik sem bizonyult valami jónak. Az őrület határán táncolva még arra is gondoltam, hogy bevallok neki mindent. Azonban Fortuna mellettem állt, és megszólalt Charlie telefonja.
• Itt Swan rendőrfőnök… Igen, értem… Máris megyek.
• Bells, be kell mennem az őrsre. Egy újabb ember tűnt el …
• Persze apu, semmi gond. – Hatalmas kő esett le szívemről. Gondolom látta rajtam a megkönnyebbülés jeleit, és gyanúsan végigmért.
• Isabella, mit titkolsz előlem? Jacobról van szó?
• Mi? Nem, dehogy is. Hogy jön ide Jacob? Semmit nem titkolok, apa. Ma úgyis csak takarítást terveztem.
• Hmm… Akkor vigyázz magadra. Igyekszem haza.
Nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy hogyan értette a Jacobos dolgot. Szerinte sokkal több van köztük a barátságnál.

Izgatottan vártam, hogy a járőr kocsi elhagyja az utcánkat. Amint eltűnt a látóteremből, rohantam a ház mögé, ahol a két farkas várt rám. Izgatottan elkezdtek nyüszíteni, és morogni, mire én zavartan felsóhajtottam.
• Fiúk, én ebből egy szót sem értek. Nem tudok farkasul. Egyébként is, nem érünk rá szórakozni.
Láttam, ahogy Seth elüget a fák közé, majd ember alakban tér vissza. Arcán még most is levakarhatatlan vigyor ült, pár lépéssel mellettem termett és megölelt.
• Helló, Bella!
• Seth, mondjátok már, mi van?
• A fiúk járőrözni voltak reggel, amikor megérezték a pióca szagát. Követték a határig, de aztán hirtelen eltűnt. Többfelé oszlottunk, bár így nem valami biztonságos nekünk. A nőstény a vízbe vetette magát, így kikerült minket. Igazából a szerencsének köszönhetjük, hogy rátaláltunk. Embry épp akkor váltotta volna Pault, amikor összefutott a nővel. Üldözte egy darabig, de ez tényleg nagyon gyors.
• Most merre van? Sikerült elfogni? Ugye nem esett senkinek sem bántódása.
• Üldözték, de megint meglógott. Valahogy elrejtőzött. Ezért vagyunk itt. Menj be, Bella, nem lesz semmi baj. Vigyázunk rád.
• Kösz, fiúk.

Remegő térdekkel mentem el a bejáratig. A nappaliban lerogytam a kanapéra, a felhúzott térdeimet kezeimmel szorosan átöleltem. Rossz előérzetem volt, ezért hagytam, hogy az Ő emlékei felszínre törjenek. Az első találkozás az iskolában, a gyönyörű ónix színű szeme, ami később olvadt aranyként pompázott. Hűvös, mégis jóleső érintése, a félmosoly, amivel mindig levett a lábamról. Testének gyémántos ragyogása, édes csókjai…
Teljesen elmerültem ezekben az emlékekben. Arra eszméltem, hogy egy hideg kéz megérinti az arcom. Szívemben a remény fel is éledt, számat egy régóta ki nem mondott név hagyta el.
• Edward…
• Buta, naiv lány. Azt hitted, hogy pár bolhás megvédhet?
Victoria hangja úgy hatolt el a tudatomig, mint egy villámcsapás. Ijedten ugrottam fel a kanapéról. Ő nem sokkal előttem ált, vörös haja akár a tűz. Szeme karmazsinvörösben úszott, ami tele volt gyűlölettel és megvetéssel. Testtartása, akár egy ragadozóé. Nem volt támadóállásban, nem volt rá szüksége. Elvégre egy gyenge kis ember vagyok, akit egy érintésével megölhet, bár rám kínok hosszú sora vár.
Hirtelen eszembe jutott, hogy odakint elvileg Jared és Seth őrködött.
• Hol vannak a farkasok?
• Az a két kutya? Kicsit megpihennek. Nem vesztegettem rá az időt, hogy megöljem őket, inkább csak elájultak. Kissé erős ütést mért rájuk valaki.
Victoria arcán elégedett mosoly húzódott végig, kivillantva ezzel fehér fogsorát.
• A többiek rájönnek, hogy mit tettél. Nincs sok időd, úgyhogy tedd meg, amit akarsz.
• Ó, Bella, azt hitted, megúszod ennyivel. – Hirtelen előttem termett, kezeit a torkomra helyezte és nekinyomott a falnak. – Elvettétek tőlem a létem értelmét. James volt az egyetlen, akit szerettem. Ahogy mondják, szemet szemért. Ezért öllek meg téged, hogy a kis vámpírod is annyit szenvedjen, mint én.
Egy laza kézmozdulattal elhajított, aminek következtében nekiestem a lépcsőnek. Nem dobott akkora erővel, hogy komolyan kárt tegyen bennem, csak horzsolásokat szereztem. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy sírni lásson, vagy sikítsak.
Alighogy végiggondoltam ezeket, mellettem termett, és eltörte a kezem. A fájdalom elemi erővel járt át, de nem nyitottam ki a szám. Ráharaptam a nyelvemre, mire az vérezni kezdett. Éreztem a fémes, sós ízt a számban, amitől felfordult a gyomrom. Egyre több vér volt a számban, ami lassan kicsordult a szám sarkán. Láttam Victorán, hogy az illat egyre inkább felkavarja, nehezebben uralkodik az ösztönein. Tekintetét zavartan kapkodta, küszködött saját magával. Ez a helyzet új lehetőséget adott, muszáj kihasználnom a gyengeségét. Nem nyeltem le a vérem, hanem hagytam a számon kifolyni, mire a nő torkából vad morgás tört fel. Szeme éjfekete lett, kicsit hátrábblépett és támadóállásba helyezkedett. Ajkát felhúzta a fogsoráról, kivillantva ezzel halálos fegyverét. Vártam, hogy mikor ugrik nekem, de hangos zaj kíséretében betört az ablak, amikor valaki beugrott rajta. Ijedten kaptam oda a tekintetem, amikor megláttam a rozsdabarna farkast. Jake nem tétovázott sokat, egyből a vámpír torkának ugrott, aki a vér mámora által okozott gyengesége miatt védekezni sem tudott. Pislogni sem volt időm, annyira gyorsan történtek a dolgok. Alighogy Jacob nekiugrott, Victoria feje már el is vált a testétől szörnyű hangok kíséretében. Megjelent még Sam és Paul is, segítettek Jake-nek befejezni, amit elkezdett. Fel akartam állni és kirohanni, de hirtelen elsötétedett minden.

Fertőtlenítő szagra ébredtem, és gépek csipogására. A kórházban voltunk, ahova már szinte hazajárok. A kezem fájt egy kicsit, de más miatt aggódtam.
• Jake – hangom nem volt több erőtlen suttogásnál.
• Itt vagyok, Bells. – Két forró kéz fogta közre a kezemet, amitől nagy nyugalom járt át.
• Jól vagy, Jake?
• Ne miattam aggódj, nincs semmi bajom. Neked eltört a kezed és csúnyán ráharaptál a nyelvedre. Bella, az a vámpír meg is ölhetett volna téged. Mégis mit gondoltál?
• Én, csak… Nem tudom. Féltem, Jake. Nagyon féltem.
• Tudom, Bells, de már nem lesz semmi baj. Nem fog bántani.
Halkan zokogtam, miközben szorosan hozzábújtam. Annyira jól esett a közelsége, mintha belülről felmelegített volna.

A kórházban nem tartottak benn sokáig, négy nap után haza is mehettünk. A kezem gipszben volt három hétig, Jake és Seth telerajzolta különleges törzsi mintákkal. Állandóan mellettem voltak, sokat segítettek. Most, hogy elmúlt a veszély, sokkal oldottabb lett mindenki.
A kijelölt idő után megszabadítottak a gipszemtől, de kellett két hét, mire rendesen tudtam használni a kezem.

Most, hogy az életem nem forgott közvetlen életveszélyben, a látomásaim is egyre megfogyatkoztak. Elgondolkoztam Victoria támadásán, és rájöttem, hogy Ő akkor sem jelent meg. Elfogott a pánik, hiszen ott kellett volna lennie, velem. Muszáj volt valami új őrültséget keresnem, hogy újra lássam.

Egyik délután a parton sétáltunk Jacobbal, amikor eszembe jutott a sziklaugrás. Szép, kivételesen napos idő volt, így semmi kifogása nem lehet.
• Jake, emlékszel, mit ígértél nekem egyszer?
• Mire gondolsz, Bells?
• A sziklaugrásra. Most olyan szép időnk van, a tenger sem háborog…
• Nem is tudom, Bella. Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
• De, Jake! Megígérted! – Kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és próbáltam minél szigorúbban nézni rá.
• Na jó, legyen.
Arcomra hatalmas mosoly ült ki. Tudtam, hogy ez elég nagy butaság ahhoz, hogy újra lássam Őt.

Motorral mentünk fel a sziklákhoz, ahonnan fantasztikus volt a látvány. Előttünk csak a hosszan elterülő óceán volt, maga a nyugalom. A szikla pereméhez lépve kicsit félve tekintettem le a mélységbe, de tudtam, hogy megéri.
• Együtt fogunk ugrani, végig fogom a kezed. El ne engedj még véletlenül sem. Rendben?
• Persze. Csináljuk.
• Jó, felkészültél? Akkor háromra ugrunk. Egy, kettő, három
Épp csak elrugaszkodtunk a sziklától, mire megjelent előtt Edward.
• Légy boldog, Bella!
Ahogy ezt a tünemény ki is mondta, már el is tűnt. Nem volt időm gondolkozni a dolgokon, mert az óceán el is nyelt minket. A víz hidegebb volt, mint számítottam rá, de egy erős kéz magával rántott, így a felszínre kerültem.
Jacob mosolygós arca fogadott, barna szemeiben most először láttam meg azt, amit eddig nem: szeret engem. Tekintete fogságban tartott, és nem engedett el. Megértettem Edward üzenetét is. A szívem soha nem fogja Őt elengedni, de már képes vagyok a boldogságra. Odaúsztam Jacobhoz, aki kérdő tekintettel meredt rám.
• Jake, köszönöm. Köszönök mindent, de legfőképp azt, hogy esélyt adsz egy új életre. Elfogadsz engem hibásan, és nem próbáltál megjavítani, pedig ezt tetted.
• Bella…
Nem hagytam, hogy befejezze, most nem kellettek a szavak. Óvatosan megérintettem ajkaimmal az övéit, mire ő is viszonozta bátortalan csókomat.
• Szeretlek, Bella. Tudom, hogy teljesen soha nem leszel az enyém, de szeretlek, mindennél jobban.
• Én is szeretlek, Jake.
Arca egyből felvidult, majd újabb, ezúttal szenvedélyesebb csókban forrtunk össze.

Álom és valóság

A következő novellát Join pályázatára írtam, remélem tetszeni fog Nektek. Jó olvasást!

Álom és valóság

Újabb unalmas nap a suliban, és csak nézek magam elé. A tanár csak magyaráz és magyaráz, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Napok óta nagyon furcsa dolgok történnek. Olyan érzésem van, mintha valaki követne. Félek, de a szüleimnek nem mertem mondani.

• Miss Roberts – a tanár hangjára ijedten kaptam fel a fejem. – Meg tudná mondani a feltett kérdésre a választ?
• Én… - elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lehetett az, de nem tudtam. – Sajnálom, de nem.
• Ebben az esetben kérem, figyeljen jobban.
• Természetesen, Tanár úr!

Próbáltam odafigyelni, de nem ment. Kint zuhogott az eső, teljes homályba burkolva a vidéket. Kinéztem az ablakon, és mintha a parkolóban ott állt volna egy fekete ruhás alak. Szívem egyből őrült iramot diktált, ő az, aki követni szokott. Ijedten ugrottam fel a székről, mire mindenki úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.

• Miss Roberts, kérem, fáradjon ki az óráról! Ne zavarja a többieket!

Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, és kimentem a teremből. A folyosó falának nekidőlve próbáltam magam egy kicsit összeszedni. Hangosan ziháltam, szememet ellepték a könnyek. Nem ez volt az első eset, hogy látok valakit a parkolóban, vagy az utcán. A magas, fekete ruhás férfi biztos követ. Nem mertem egyedül kimenni a kocsimhoz, így inkább megvártam, amíg kicsengetnek. A folyosót hamar ellepték a diákok, én is beálltam az áradatba, amely sodort magával. Kiérve az épületből úgy kapkodtam a fejem, mint egy riadt kismadár, hátha megint látom a férfit, azonban senkit nem láttam. Hamar beültem a kocsimba, remegő kézzel indítottam és a sebességhatárok figyelembe vétele nélkül mentem haza. A dugó szokás szerint hatalmas volt, a normális huszonöt helyett sikerült negyven perc alatt hazaérnem.

A szüleim nem voltak itthon, üzleti úton vannak. Utáltam egyedül lenni, de nekik a munka volt az első. Mindent megkaptam, amit csak kívántam, kivéve a szeretetüket. Idén töltöttem a tizennyolcat, és megleptek álmaim autójával, egy Nissan Qashqai terepjáróval. Örömöm mégsem volt teljes, mert akkor sem voltak itthon, úgy küldették. Felmentem a szobámba, lepakoltam a cuccom, majd a nappaliba mentem az ebédemmel együtt. Még szerencse, hogy tudok főzni. Semmilyen érdekes film nem ment, hamar elnyomott az álom.

Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki kopog az ablakon. Számat hatalmas sikoly hagyta el, remegve mentem oda, hogy megnézzem, ki az. Szerencsémre, csak az eső eredt el, és a hangok miatt az a felelős, de én már az őrület határán álltam. Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy követnek? Az utcán nem működött a világítás, teljes sötétségbe burkolta a környéket. Nagyon fáradt voltam, a szobámig nem volt erőm felvonszolni magam, így újra a kanapéra rogytam le. Szemhéjam ólomsúlyú volt, nem volt erőm az ébrenlétért küzdeni.

Hétvégéim mindig unalmasan teltek el. Nem volt szükségem pénzre, de ilyenkor a helyi kávézóban dolgoztam. Reggel felvettem az egyenruhám, majd siettem a munkahelyemre. A főnök, Mike, nagyon rendes ember volt. Gyorsan helyreraktuk a székeket, majd kinyitottunk. Az első vendégek meg is érkeztek pár perc múlva, mosolyogva köszöntöttem őket.

• Jó reggelt! Adam, Peter, mit hozhatok?
• Jó reggelt, Zora! Két kávét légy szíves, és két pitét.
• Máris hozom.

Alig telt el fél óra, a kis kávézó máris tele volt. Egy perc időm sem volt, legalább nem gondolkoztam. Az ismerős arcok megnyugtatóan hatottak az idegeimre. Sajnos a reggeli csúcsforgalom hamar elült, délig sajnos csak pár vendég lézengett. Mike-kal beszélgettem, amikor hallottuk a bejárati ajtó feletti csengő halk hangját. Egy fiú lépett be rajta, akinek a látványától a szám is tátva maradt. Magas volt, sötétbarna haja kócosan meredezett felfelé. Bőre gyönyörű kreolos, szeme, akár éjszaka, olyan fekete. Szája tökéletes ívű, ajkai vastagok. Az az érzésem támadt, mintha egy angyal szállt volna közénk. Soha nem láttam nála szebb fiút. Remegő térdekkel mentem az asztala felé. A hangom nem találtam, kissé dadogva szólítottam meg.

• Üdv… a … Ferrara kávézónál. Mit … hozhatok?
• Egy hosszú kávét kérnék három cukorral. Köszönöm.

Hangja selymesen simogató volt, akár egy tökéletesen megkomponált mű. A kért kávét hamar elkészítettem, majd kivittem az asztalához. Köszönetképpen rám mosolygott, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

Elbűvölve figyeltem minden mozdulatát. Olyan kecses volt, mintha nem is emberi lenne. Nem törődött az őt bámuló lányokkal, folyamatosan engem figyelt. Nem értettem miért, ezért többször végigtapogattam a ruhámat, hátha van rajta valamilyen folt, de nem találtam. Gondolom, azon mulat, hogy milyen szerencsétlen voltam, és hogyan dadogtam. Mégis mi másért nézne? Nincs bennem semmi különleges. Hosszú, szőke hajam lófarokban hátrakötve, arcomon nincsen smink, sőt az egyenruhám sem mondható csinosnak. Éreztem, hogy az arcom már ég, ezért inkább elfordultam, és úgy csináltam, mint akinek nagyon sok dolga van.

Értelmetlenül pakolgattam jobbra – balra a tányérokat, mikor a fiú intett. Vettem egy nagy levegőt, és az asztalához sétáltam.

• Szeretnék fizetni. Hoznád a számlát?
• Persze, természetesen. Mindjárt jövök.

Miután rendezte a számlát, még nem hagyta el a helyiséget, hanem üldögélt, mintha várna valamire. Minden bátorságom összeszedtem és odamentem hozzá.

• Segíthetek valamit? Esetleg kérsz még egy kávét?
• Én… nem köszönöm. Igazából veled szeretnék beszélni, Zora.
• Honnan tudod a nevem? – teljesen összezavarodtam. Nem is ismerem.
• Ez most nem lényeg. Veszélyben vagy. Mikor végzel ma?
• Ez valami rossz vicc? Miért bíznék benned, nem is ismerlek!
• Tudom, de most nem mondhatok többet. Mikor végzel ma?
• Hétkor, de … - mielőtt még bármit mondhattam volna, belém fojtotta a szót.
• Hétre idejövök és mindent elmagyarázok.

Amint ezt kimondta, már ki is viharzott az ajtón. Döbbenten álltam az asztalnál, kérdések ezrei zúgtak a fejemben. Honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy követnek? Egyáltalán, ki ő?

Lenéztem az asztalra, és láttam, hogy otthagyott egy cetlit. A papíron ez állt: Bízz bennem, kérlek! Teljesen össze voltam zavarodva. Szívem szerint már rég hazamentem volna, de valami mélyen azt súgta, hogy ne tegyem.

A munkaidőm csigalassúsággal telt le. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, de azért óvatosan léptem ki az ajtón. Egy koromfekete autónak támaszkodva láttam meg az idegent. Amikor meglátott, gyorsan odalépett hozzám, majd a derekamat átkarolva a kocsihoz terelt.

• Siess. Nincs sok időnk – angyali hangja tele volt félelemmel.
• Mégis miért mennék veled? – tettem fel az ésszerű kérdést, majd megmakacsoltam magam, és megálltam.
• Zora, kérlek. Gyere! – Aggódást láttam a szemében és elindultam az autó felé.

Beültem a kocsiba, majd ő is bevágódott mellém, és nagy sebességgel elindult.

• Még a nevedet sem tudom, de azt kéred, hogy bízzak meg benned! Honnan tudjam, hogy nem egy … - folytattam volna, de egy szigorú pillantásával elhallgattatott.
• Ha bántani akarnálak, már rég megtehettem volna. Amúgy Miron.
• Tessék? – nem igazán értettem miről beszél.
• A nevem. Miron.

Eltűnődtem a nevén. Nagyon érdekes volt, még sosem hallottam. Pont olyan különleges volt, mint a fiú. Kicsit ízlelgettem magamban és egyre jobban tetszett. Vezetés közben nagyon koncentrált, a fejét jobbra – balra kapkodta.

• Hova megyünk? – hangom egy oktávval feljebb csúszott, rajtam is kezdett eluralkodni a fiú nyugtalansága.
• Hozzád. Ott vagy leginkább a biztonságban. Az otthonodban nem tudnak bántani.
• De kik? Miért akarnak bántani? – az idegességtől már remegtem, mire ő megfogta a kezem. Az érintése nyomán a testem nyugalom járta át.
• Amint megérkeztünk mindent elmondok, ígérem.
• Rendben. Hiszek neked – magam sem tudom, hogy miért, de tényleg így éreztem.

A kerekek csikorogtak, miközben lefékezett a ház előtt. Gyorsan kiszállt, majd megkerülte a járművet, és ajtót nyitott nekem.

• Fuss oda a bejárathoz, és juss be olyan hamar, ahogy csak tudsz. Én mögötted leszek és figyelek addig.

Kiszálltam a kocsiból, majd odarohantam az ajtóhoz. A kezem remegett, a kulcsot nem tudtam rendesen megfogni.

• Zora, kérlek, siess. Nincs sok időnk. Már jönnek.

Végre sikerült kinyitnom az ajtót. Hátrapillantottam, hogy szóljak neki, de a látvány miatt nem jött ki egy hang sem a torkomon. A földből kezdek kiemelkedni az árnyak, majd lassan emberi formát öltöttek. Arcuk nem volt, csak a nagy feketeség. Teljesen leblokkoltam, csak azt éreztem, hogy valaki lök rajtam egyet, majd hogy becsapódik a bejárati ajtó.

A lökés miatt elestem. Soha nem láttam ennél félelmetesebbet. A fekete alak, aki követett, azok közül az egyik volt. Nehezen lábra álltam, de a remegésem nem múlt el. A nappaliba érve láttam, hogy Miron mindenhol felkapcsolja a lámpát, és a függönyöket behúzza. Értetlenül néztem rá, mire ő végignézett rajtam, majd elém lépett.

• Szerencsére nincs semmi bajod. Bocsánat, hogy meglöktelek, de nem mozdultál.
• Köszönöm – hangom csak halk suttogás volt. – Ha te nem vagy, akkor azok az izék rám támadtak volna.

Fáradtan rogytam le a kanapéra, ő pedig velem szemben foglalt helyet.

• Most pedig válaszokat akarok – jelentettem ki ellenmondást nem tűrően.
• Rendben. Amit mondani fogok, szürreálisnak tűnik, de el kell fogadnod. Megértetted? – aprót bólintottam, mire ő felállt és járkálni kezdett.
• Nos, akiket az előbb láttál, ők az Árnyékvilág Harcosai. Én a Fény Őrei közé tartozom. Folyamatos harc dúl a két faj között. Egyeduralomra törekszenek, hogy igába hajtsanak minden embert. Sajnos a múltkori esetnél hibáztam. Későn érkeztem, és ez egy ember életébe került. Emiatt lettem kegyvesztett, és megfosztottak a szárnyaimtól. – Teljesen elámultam a hallottakon, de tudtam, hogy ez még közel sincs vége a történetnek. – Ahhoz, hogy újra valódi Őr legyek, meg kell védenem téged.
• De mire kellek én? Csak egy egyszerű lány vagyok – kijelentésemre halkan felnevetett, majd leült mellém és megfogta a kezem.
• Nem vagy egyszerű ember. Látó vagy. Ennek a képességednek köszönhetően látod a Harcosokat, és ha lenne szárnyam, azt is látnád. Azért kellesz nekik, hogy ezt az ajándékot kihasználják. Ha megkaparintanának, akkor lehetővé tennéd nekik, hogy bármikor felismerjenek minket. Az Árnyékvilág Harcosai csak akkor jöhetnek elő, ha a Nap nem világítja be a Földet.
• Szóval, - kezdtem bele a mondandómba. Idegességemben most én jártam a köröket a nappaliba – belecsöppentem két ellenséges faj csatájába az akaratomon kívül, és most az életem veszélyben van, mert Látó vagyok. – Magam sem tudom miért, de tetszett, hogy különleges képességem van. – Mit kell tennem? Hogyan tudok védekezni a Harcosok ellen?
• Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Ha elkötelezed magad a fajunk mellett, akkor te is névlegesen a Fény Őrei közé fogsz tartozni. A harc emberéletekért folyik. Ha vállalod a kockázatot mások életéért, akkor kapsz egy kardot, aminek a segítségével megsemmisítheted őket.
• Nekem… gondolkoznom kell.

Elrohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Nincs sok választási lehetőségem. Nem élhetek azzal a tudattal, hogy segíthetnék, de nem teszem. Nem hagyom magam megfélemlíteni az Árnyékvilág Harcosainak. Okkal kaptam a képességem, élnem kell vele. Hihetetlen erőt éreztem magamban és tudtam, hogy ezzel a sorsom megpecsételődött. Örökös veszélynek leszek kitéve, de megvédhetem magam és az embereket.

• Rendben. Benne vagyok. Csináljuk ki ezeket a Harcosokat!

Miron arcán újra elterült az angyali mosoly, majd elém lépett és szorosan magához ölelt.

• Büszke vagyok rád. Nagyon erős lány vagy. Tessék – nyújtott felém egy ragyogó kardot, ami a semmiből került elő. – Ez a tiéd.
• Hmm, köszönöm. Menjünk. Nem akarok örökké bezárkózva élni.

Kilépve az ajtón már közel sem találtam olyan jó ötletnek ez az egészet. Miron megérezhette a félelmemet, bíztatásul megfogta a kezem.

• Nyugalom. Erre születtél. Látó vagy. Hagyd, hogy a képességed vezessen.

Eltökéltem néztem bele a sötétségbe, amikor az megmozdult. Láttam újra kiemelkedni az árnyakat. Felvették emberi alakjukat, majd felénk indultak. Hihetetlen dühöt éreztem irántuk, a félelem teljesen elhagyta a testem.

Soha nem tapasztalt erővel és gyorsasággal vetettem rá magam az egyik masszára. Kihasználtam meglepetés erejét és belemártottam a kardomat. A feketeséget beragyogta a fény, majd eltűnt a Harcos. A másikkal Miron végzett, de a harmadik rám rontott. Előbbi sikeremből kiindulva vártam, hogy belerohanjon a kardomba. Ehelyett emberfeletti gyorsasággal mellettem termett, a torkomra tette a kezét és fojtogatni kezdett. Erőm egyre inkább elhagyott, a kard kiesett a kezemből. Már majdnem feladtam, amikor a fény kettészakította az Árnyékvilág Harcosát.

Ájultan estem a földre. Hallottam, hogy valaki folyamatosan a nevemet mondogatja.

• Zora, kérlek! Kelj fel, Zora! Ne add fel!

Miron volt az. Lassan nyitottam ki a szemem, mire ő megkönnyebbülten felsóhajtott.

• Ugye tudod, hogy tiéd a világ legszebb homályos tekintete? – hangjában nevetés bujkált. Gondolom, a Harcos támadása kicsit megviselt.

Mielőtt válaszoltam volna neki, észrevettem, hogy valami megváltozott. Mikor rájöttem, hogy mi az, szorosan magamhoz öleltem.

• Vannak szárnyaid! Miron, visszakaptad őket!

Segített felállni, majd hátranyújtotta a kezét, hogy megfogja őket.

• Köszönöm – teljesen meghatódott, és újra rám mosolygott, mitől a szívem kihagyott egy ütemet. Lélegzetelállító volt.

Kicsit hátra lépett, majd szélesre tárta a szárnyait. Most már valódi angyal volt, egyszerűen lenyűgöző.

• Szabad? – nyújtotta felém a kezét az angyal.

Félve csúsztattam a kezem a tenyerébe, mire ő ölbe kapott és lassan emelkedni kezdett a földről. Nem mertem kinyitni a szemem, szorosan hozzá bújtam.

• Zora, nyisd ki a szemed.
• Nem merem. Félek, hogy lezuhanunk.

Válaszul csak nevetett egyet és én bátortalanul kinyitottam a szemem. A város fölött szárnyaltunk. Ránéztem Mironra, aki olyan gyönyörű volt, mint még soha. Leírhatatlan látvány volt a hatalmas szárnyaival.

• Ez egy álom – hangom meghatódottan csengett.
• Nem Zora. Ez nem álom. Ez a valóság.

Mindketten felnevettünk, majd együtt tovaszárnyaltunk az éjszakába.

Öröm :)

Kedveseim!

Most már csillapodtak bennem az izgalmak, így képes vagyok gépelni és értelmes mondatokat összehozni. Szóval a lényeg, hogy sikeres záróvizsgát tettem, és most már hivatalosan is Idegenforgalmi Szakmenedzser lettem! :)

El is sírtam magam, amikor megtudtam, egész nap nagy volt a stressz.

Három napja vizsgáztunk, az első nap írásbeli vizsgák érdekesek voltak, de vettük az akadályt. Második nap jöttek a szóbelik, amitől kicsit tartottam, de mint kiderült, nem kellett volna :D

Az utolsó, azaz a mai napra jutott a szakdogavédés, ami hát igen érdekesre sikeredett, a részletekbe inkább nem mennék bele, mert így utólag már mindegy, mert sikerült minden :)

Köszönöm a megértéseteket, és a támogatásotokat, nélkületek biztos nem sikerült volna.

Szeretném megköszönni Leának a sok anyagot, amit kaptam, nagyon hasznosak voltak. Szóval ennyi lenne, most jár nekem egy kis pihi, hogy visszarázódjak a rendes kerékvágásba. Amint ez megtörténik, jönnek a friss fejezetek :)

Sokszor ölellek és puszillak Titeket!

Pályázat

Kedveseim!

Szeretnék én is kíírni egy pályázatot. Az általam választott cím a következő:

Ha elhagysz, veled mehetek?

Bármilyen témában várom a műveket, a fantáziátokat nem korlátozom le :)

A beérkezett műveket először a beküldő neve nélkül rakom fel. Ennek egyszerű oka, hogy nem szeretném, hogy bárkit befolyásoljon az alkotó neve. Miután lezárult a verseny, akkor természetesen közzé teszem a neveket is.

A novella minimum legyen 3 gépelt oldal!

Jelentkezési határidő: június 27.

Beküldési határidő: július 9.

Ha szeretnétek részt venni, akkor az e-mail címemre írjatok egy üzenetet: preininger.katalin@gmail.com

A nyertes a közvélemény-kutatásból kerül ki, és az első három helyez kap ajándékot. Lesz egy különdíjas is, akit én fogok kiválasztani, az alapján, hogy kinek a novellája tetszett leginkább.

A nyeremény pedig a következő linken található meg: http://vampireshop.polomania.hu/termekek/

Nagyon klassz pólok vannak, és ezek közül lehet majd tetszés szerint választani :)

Remélem tetszik az ajándékötlet, légyszi írjátok meg kommentben a véleményeteket :)

Romantikus szerenád

Ezt a novellámat szintén egy pályázatra írtam, amit Drusilla írt ki. Remélem tetszeni fog nektek, amit kommentben majd elolvashatok :D

Újabb reggel virradt ránk. Az ablak előtt álltam, mint egy kőszobor, és az életen merengtem. Élet? Lehet-e ezt annak nevezni? Egy bizonyos szintig korholtam magam, hiszen van egy családom, akiket szerettem, egy férjem, akiért bármire képes lennék, de egy valamit soha nem élhetek át. Az anyaság egy olyan kincs, ami nekem, egy vámpírnak soha nem adatik meg. Hallottam, hogy lent Esme és Carlise beszélgetnek, de nagyon halkan suttogtak. Újra visszasüllyedtem a gondolataimba, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki átkarolja a derekam. Azonnal megismertem az illatát. Megfordultam és Emmett mosolygó arcát láttam. Szerelmem azonnal meglátta a szememben a szomorúságot, de szavak nélkül is tudta, hogy mi a gond. Szorosan magához ölelt, én pedig hangtalanul zokogtam. Lefektettet az ágyra és a mellkasára vont. Emmett közelsége mindig megnyugtatott, valószínűleg tébolyult vámpír lennék nélküle. Lassan megnyugodtam, a levegőt már normálisan vettem. Mostanában egyre többször kiborultam. Leginkább Bella váltotta ki belőlem ezt a viselkedést. Nem rá haragudtam, hanem arra, hogy ember. Ennek a lánynak van választása, mégis örök kárhozatra akarja magát ítélni.

Felnéztem Emmett arcába, aki aggódva figyelt.

• Rose, jól vagy?

• Persze, már minden rendben. Köszönöm – lágy csókot leheltem a szájára, amit ő egyre nagyobb intenzitással viszonzott.

Egyre jobban elmerültem a csókjában, az érzékeim teljesen kikapcsoltak, már csak a simogató karokat éreztem. Emmett tudta, hogy most gyengédségre van szükségem, így lassan és odaadóan szeretett. Testem sokáig kényeztette, amiért én nagyon hálás voltam neki. Órákig csak egymással voltunk elfoglalva, a külvilág nem létezett.

Nyugalmunkat egy halk kopogás zavarta meg. Mindketten tudtuk, hogy Alice az, így gyorsan felöltöztünk. Húgunk hívás nélkül lépett be az ajtón.

• Sziasztok! – arcán, mint mindig, most is mosoly terült el. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem-e jöttök vadászni?

• Alice, úgyis tudod, hogy mit mondunk majd – húgom erre még jobban elmosolyodott.

• Persze, hogy tudom, csak gondoltam udvarias leszek, és nem rontok be úgy, hogy menjünk vadászni. Szóval 5 perc és indulunk.

Alice kitáncolt az ajtón, mi pedig mosolyogva ráztuk a fejünket. A kis koboldban akkora energia volt, mint senki másban. Átöltöztünk, majd lementünk a többiekhez. Szokás szerint hiányos volt a család, hiszen Edward Bellánál töltötte az ideje nagy részét.

Emberi tempóban kezdtünk el sétálgatni, de Jasperben és Emmettben megint fellángolt a versenyszellem. Két nagy gyerek…

• Ó, Jazz, ne hidd azt, hogy legyőzöl – hencegett a kedvesem. – Én fogok majd több állatot fél óra alatt.

• Hmm, majd meglátjuk – Jasper csak rejtélyesen mosolygott. Gyorsan Alice-re pillantott, aki csak finoman megrázta a fejét.

A két vámpír futásnak eredt, közben hangosan nevettek. Hamar elérték a zsákmányállatokat, hallottam, ahogy végeznek szerencsétlenekkel. Az idő hamar letelt, így visszafutottak hozzánk. Emmett arcán diadalittas mosoly ült. Tudtam, hogy ő fog nyerni, de valami azt súgta, hogy Jazz hagyta. Kiváló harcos volt, de még jobb testvér. Élvezetből versengtek, nem a helyezésért. Mivel a két fiú jóllakott, így szétszakadtunk, hogy mi is csillapítsuk a szomjunkat. Én Emmettel mentem, mint mindig. A kedvencem a puma volt, gyorsan el is ejtettem kettőt. Élvezettel szívtam az életet adó nedűt, míg kedvesem figyelte minden mozdulatom. A jóllakottság érzése hamar elért, így inkább férjem karjaiba bújtam. Csendesen üldögéltünk, amikor egy ismeretlen illatot hozott felénk a szél. Mindketten felpattantunk, és vártunk az ismeretlen vámpírt. Hamar kibontakozott az érkező alakja: egy nomád nőstény vámpír volt. Alacsony volt, fekete haja a válláig ért. Bőre nem volt olyan fehér, valószínűleg kreol származású lehetett. Természetesen neki is tökéletes alakja volt, azonban a szeme karmazsinvörös volt. Gyanakvóan mért végig minket, majd elindult felénk. Én halkan morogtam, de Emmett csak nyugodtan állt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, hiszen akár meg is támadhatna minket.

• Nyugi, szöszi, nem harcolni jöttem – hangja gúnyosan csengett, bántotta a fülemet. A méreg, mint az adrenalin, úgy száguldozott bennem, morgásom egyre hangosabb lett.

• Akkor miért nem mész tovább? – kérdeztem fölényesen.

• Ó, én csak unatkozom, és gondoltam keresek még fajtámbelit.

Közben hallottam, hogy családom is itt jár a közelben, pár pillanaton belül meg is érkeztek. Carlise jött elől, mint családfő, aki pillantok alatt elém lépett.

• Rosalie, kérlek nyugodj le! – kicsit lazítottam a testtartásomon, és hátrébb léptem. – Üdvözöllek! Carlise vagyok. Ők itt a családom – gyorsan körbemutatott rajtunk, de a nőstény tekintete inkább Emmetten időzött.

• A nevem Selena – mézesmázos modorával egyre inkább bosszantott. Szívem szerint már széttéptem volna.

• Selena, megtudhatnánk a látogatásod okát? Tudod, állandó lakhelyünk van itt, nem szeretnénk magunkra vonni a figyelmet – Carlise nagyon udvarias volt, mindig is csodáltam az önuralmáért.

• Én csak átutazóban vagyok. Azonban szívesen megismernélek titeket közelebbről – széles mosolyra húzta a száját, mintha egy földre szállt angyal lenne. Esme kilépett Carlise takarásából, majd angyali hangon megszólalt.

• Selena, kérlek, tarts velünk. Otthon jobban tudunk beszélgetni. Azt is látom, hogy szomjas vagy, vért is tudunk neked adni.

A kis szörnyeteg csak bólintott, így útnak indultunk. Láttam Jasperen, hogy ő sem bízik benne, Alice csak zavartan nézett maga elé. Odaléptem a testvérem mellé, jeleztem neki, hogy maradjunk le egy kicsit.

• Látsz valamit? – tettem fel a kérdést Alice-nek.

• Semmit. Mióta ő itt van, nem látok semmit. Olyan, mint a farkasokkal. Jasper sem érez semmit, mintha a lányt valami burok védené.

• Én nagyon nem bízok benne. Olyan kis behízelgő.

Alice nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Elindultunk a családunk után, az út nagyon rövid volt. Már csak pár lépés választott el minket a háztól, mikor a betolakodó torkából morgás tört fel, a bejárati ajtó pedig hangosan kicsapódott. Edward dühösen rohant ki, egyből Selena előtt termett.

• Ez ki? És mit keres itt? – Ed csak tajtékzott a dühtől. Tudtam, hogy azért mérges, mert Bella is a házban van.

• Edward, - lépett elé Carlise – kérlek, nyugodj le. Ő csak átutazóban van. Vidd el Bellát, addig mi nem megyünk be a házba.

Bátyám gyorsan elrohant, a következő pillanatban hallottam, hogy beindítja a Volvót és már el is hagyta a házat. Miután biztonságos volt, mi is bementünk. Még érezni lehetett Bella illatát, mire a betolakodó halkan felmordult.

• Ti hogy bírjátok ezt? Ez az illat – mélyet szippantott az itt maradt illatból – egyszerűen mámorító.

• Selena, kérlek foglalj helyet. – Esme a nappaliban lévő fotelok egyikére mutatott. Mindannyian leültünk, elsőként Carlise szólalt meg.

• Kérlek, itt ne vadássz, elég feltűnő lenne. – a nőstény csak bólintott egyet. Közben Esme hozott neki egy csészében donorvért, amit gyorsan el is fogyasztott. Szeme most még vörösebb lett, mint volt. A hideg kirázott ettől a színtől.

• Szóval, Selena, mi hozott erre a vidékre?

• Igazából Alaszka felé tartok. Ott jobban megfelel az időjárás. Egy jó ideje csak magam járom az országot, és azért indultam el észak felé, mert azt hallottam, hogy itt elég szép számban vannak vámpírok.

• Alaszkában van egy klán, akikkel kapcsolatot tartunk. A Denalik szintén a vegetáriánus szokást részesítik előnyben. Ha gondolod, akkor szólhatok is nekik – Carlise mint mindig, most is segítőkész volt.

• Köszönöm – a kis szörnyeteg csak bűbájosan vigyorgott, de nekem ez az álszent mosoly inkább vicsorgásnak tűnt. Nyughatatlanul ültem Emmett mellett, aki, mintha megbabonázták volt, úgy meredt Selenára. – Kíváncsi lennék, hogy hogyan bírjátok ki, hogy nem embervérrel táplálkoztok.

• Önuralommal. Nem szeretünk vándorolni. Ezért is védjük meg a környezetünket – Alice csöppnyi éllel a hangjában válaszolt, remélem értette a lány a célzást.

Ezután Carlise még kérdezgette, hogy mikor lett vámpír, milyen volt az átalakulása, merre járt, és a többi szokásos kérdés. Hamar meguntam a társalgást, így Alice-szel felmentünk a szobánkba. Igazából nem akartam egy levegőt szívni Selenával, rossz előérzetem volt vele kapcsolatban. Ültem az ágyon, és egy magazint lapozgattam, mikor kinyílt a szobaajtóm. Mosolyogva néztem fel, azt hittem, hogy Emmett lesz az. Meglepődtem, amikor láttam, hogy a „vendégünk” jött be.

• A kopogásról még nem hallottál? – tettem fel neki a kérdést igen csak mérgesen, de mintha meg sem hallotta volna, leült az egyik fotelba. – Mit akarsz?

• Beszélgetni. Nem indult valami jól a kapcsolatunk – újra magára öltötte a barátságos mosolygó álarcát.

• Nekünk nincs semmilyen kapcsolatunk. És most ha nem haragszol, kérlek, távozz a szobámból. – odaléptem az ajtóhoz, és szélesre tártam előtte. Selena csak felállt, majd megállt előttem.

• Csak hogy tudd, szöszi, ez a játszma még nincs lejátszva. Rám senki nem moroghat büntetlenül. – hangja nagyon halk suttogás volt, hogy csak én halljam, de sütött belőle a rosszindulat.

Agyamat ellepte a düh és rávetettem magam a vámpírra. Hangosan morogva zuhantunk ki az ablakon. Mire földet értünk, már mindenki kinn volt, csak Emmettet nem láttam sehol. Ijedten tekintettem körbe, amit a kis kígyó ki is használt. Letepert a földre, kezét a torkomra helyezte. A következő pillanatban valaki lerántotta rólam. Hamar felkeltem, de a látvány teljesen ledöbbentett. Emmett réveteg tekintettel, védekező pozícióban állt Selena előtt. Halott szívembe mérhetetlen fájdalom hatolt, ha tudnék sírni, valószínűleg most zokognék.

Percekig döbbenten álltam, de a kis kígyó csak vigyorgott. Már rég rátámadtam volna, de féltem, hogy Emmett is megsérülne. Jasper mellém lépett és próbált nyugtató hullámokat küldeni, de nem igazán érte el a kívánt hatást. Nagyon össze voltam zavarodva. A szívem mélyén tudtam, hogy kedvesem nem önként áll ott, mégis mérhetetlen fájdalmat éreztem. Hallottam, ahogy egy Volvó behajt a házhoz. Alig állt le a motor, Edward már ott termett előttem.

• Rose, mi történt? – Nem tudtam egy szót sem kinyögni, de a gondolataimból Edward megtudott mindent. Torkából dühös morgás tört utat, legszívesebben rávetette volna magát a lányra. Nem állhattam ott teljesen tétlenül, valamit meg kell próbálnom.

• Edward, hallod a gondolatait? – bátyám csak egy aprót bólintott.

Odaléptem Emmett elé, aki rám emelte zavarodott tekintetét. Láttam, hogy küzd a fejében lévő káosz ellen. Gondolatban megkérdeztem Edwardtól, hogy kedvesem rám fog-e támadni, mire ő megrázta a fejét.

• Emmett, kérlek, térj magadhoz! – hangom elcsuklott a visszafojtott zokogás miatt. – Tudom, hogy hallasz. Kérlek! – végül már csak suttogásra futotta tőlem, annyira féltem, hogy Selena miatt elveszítem.

A következő pillanatban az események még számomra is gyorsan zajlottak le. Alice rávetette magát a kis szörnyetegre és a földre teperte. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megszakadjon közte és kedvesem között a kapcsolat. Húgom hangosan morgott az alatta fekvő vámpírra, Emmett zavartan lépdelt, még nem tért teljesen magához. Kedvesem látványától újra felizzott bennem a düh. Odarohantam Selenához és Alice segítségével darabokra szaggattuk. Családom döbbenten nézett ránk, egyedül Jaspernek volt némi lélekjelenléte, gyorsan tüzet rakott és rádobáltuk a maradványokat.

• Rose – Emmett közeledett felém, de én hátraléptem – ne haragudj. Kérlek!

A szemem égett a soha ki nem gördülő könnyek miatt. Megráztam a fejem és befutottam a házba. Hallottam, hogy utánam akart futni, de Edward megállította.

• Hagyd most, idő kell neki. Nagyon megijedt.

Emmett lemondóan sóhajtott egyet, majd futásnak eredt. Dühét a fákon vezette le, míg én a szobámban ültem, mint egy kőszobor.

Az elkövetkezendő napokban nem jöttem ki onnan, nem voltam képes arra, hogy Emmett szemébe nézzek. Szerettem őt, annyira bíztam a szerelmünkben. Tisztában voltam vele, hogy nem önmaga miatt cselekedett így, hanem Selena tartotta befolyás alatt, de mégis olyan volt, mintha elárult volna.

• Rose! – kopogott sokadszorra kedvesem az ajtón – Nyisd ki, kérlek! Tudod, hogy Te vagy számomra az Egyetlen! Kérlek, kicsim!

• Menj el Emmett! – válaszul csak egy halk sóhajt kaptam, majd hallottam ahogy elsétál.

Három napja nem beszéltünk egymással, igazából senkivel nem beszéltem. Néha Alice jött be megkérdezni, hogy szükségem van-e valamire. Nem foglalkoztam a napok múlásával, most is inkább arra lettem figyelmes, hogy feltűnően nagy a csend, pedig este itthon szokott lenni mindenki. Felálltam a fotelből és kinyitottam a szobaajtót, de a házban nem volt senki. Visszamentem és kinéztem ez erkélyemen. Ha ember lettem volna, biztos, hogy elájulok.

Az udvaron mindenhol gyertyák égtek, az erkély alatt pedig az volt olvasható, hogy „Szeretlek Rose”. Emmett elegánsan, öltönyben egy asztal mellett állt, amin két vérrel teli pohár állt. Az asztaltól jobbra Edward volt, a zongoránál ült. Bátyám arcán hatalmas vigyor, ő tudta, hogy mennyire lenyűgözött a férjem. Azonban ő ezt nem tudta, így inkább összefontam magam előtt a kezeimet és tettetett dühvel néztem rá.

• Mit akarsz, Emmett?

• Rose, szeretlek és tudom, hogy te is engem. Készültem egy kis meglepetéssel – aprót bólintott Ednek, aki játszani kezdett.

A kedvenc számom kezdte játszani, az ismerős dallamoktól teljesen ellágyultam. Nem gondoltam, hogy ennél nagyobb meglepetés fog érni. Emmett mély, brummogó hangján elkezdte énekelni a számot:



Ő szívembe lopta halk szavát,

Ha látom kedves mosolyát,

Úgy érzem, táncol a világ,

S minden oly szép,

Ő egy újabb álom tükre tán,

A bánat borús hajnalán,

Amikor gondok törnek rám,

S köröttem minden oly sötét.



Ő jelenti mindazt, ami jó,

Miatta születik a szó,

Örökös boldogság,

Hogy itt van énvelem,

Ő a dal, mit suttognak a fák,

A csend, a meghitt éjszakák,

Számomra több, mint a világ,

A mindenem.



Ő, ki mindig olyan boldog és vidám,

Nekem is ad majd jókedvet talán,

Hisz el nem hagyom én

Őt soha már,

Ő csak velem élvezi az életet,

Valóra válik majd a képzelet.

Bárhol is legyen,

Szívem rátalál.



Ő a fény a dombok oldalán,

Az élet legszebb titka tán,

Az erős, kézzel írott szó

A pont után,

Ő szívembe lopta mosolyát,

S én lesem, várom a szavát,

Nélküle üres a jövő,

Számomra nincsen más, csak Ő.



Ez a hang volt számomra a legtökéletesebb a világon. Zavarában hatalmas mosoly terült el az arcán, még csodálatosabbá téve az előadást.

A meghatódottságtól a torkomra forrt a szó. Gyorsan leszaladtam kedvesemhez és szorosan hozzábújtam, mélyen beszívtam édes illatát.

• Már nagyon hiányoztál, Emmett – lágy csókot nyomtam az ajkaira, majd az asztalhoz vezetett.

• Tessék Rose – nyújtotta felém a vérrel teli poharat. – A kedvencedet hoztam.

A pumavér most nagyon jól esett, finomabb volt, mint máskor. Le sem vettem a szemem Emmettről, aki ugyanígy cselekedett.

• Szeretnék kérdezni valamit – idegességemben a poharat piszkáltam.

• Bármit, kicsim.

• Amikor Selena irányított téged, rám támadtál volna? – előre féltem a választól, de ő hirtelen előttem termett, megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

• Rose, – arany szemében izzott a szerelem – soha nem lennék képes bántani téged. Még akkor sem, ha egy tébolyult vámpír irányít. Önmagam voltam, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Azonban mindvégig csak téged láttalak.

Mosolyra húztam a számat, majd Emmett nyakába vetettem magam. Finoman megcsókoltam, hosszan ízlelgettük egymás ajkát. A ruháink hangos reccsenéssel szakadtak szét, de most nem bántam. Leírhatatlan volt újra érezni őt. Együttlétünk gyors és szenvedélyes volt, a gyönyör kapuját egyszerre léptük át.

A földön feküdtem kedvesem karjaiba, ő a hátamat simogatta. Felnéztem angyali arcába, és mérhetetlen szerelmet éreztem.

• Ugye tudod, hogy ez volt a világ legromantikusabb szerenádja? – Emmett csak felkuncogott, majd válaszul forró csókot lehelt az ajkaimra.