A felkelő nap sugarai utat törtek maguknak a vékony felhők között, gyémántos csillogásba burkolva a harmatos rétet. A természet lassan ébredezett, az erdő egyre zajosabbá vált. A közelben pihenő vadlovak közül az ébenfekete kiscsikó is mozgolódni kezdett. Érdekelte az erdő zenéje, színei, a szél süvítése. Lassan, ám egyre magabiztosabban lépkedett hosszú, vékony lábain, amikor egy másik ló az útját állta. Az anyja dühösen fújtatott egyet, mire a kiscsikó leszegett fejjel ballagott vissza a többiekhez. Nem értette, hogy miért dühös rá az anyja, amikor ő csak szaladni akart, játszani, érezni a bársonyos szél simogatását szabadon, zabolátlanul. Alig várta, hogy egy kicsit nagyobb legyen, és ne szoruljon rá a szülői felügyeletre.
A kislány duzzogva állt a tükör előtt. Ma van a hatodik születésnapja és a ruha, amit dadája rá akar erőltetni, cseppet sem tetszett neki. Dacosan összefonta két kis karját a mellkasa előtt, szemei szinte villámokat szórtak.
- Dadus, mondtam már tegnap, hogy nem szeretném ezt a rózsaszín förtelmet felvenni – a kislány tudta, hogy nyert ügye van a dadájával szemben, tőle mindig mindent megkapott, akárcsak a szüleitől.
- Rendben, Nadine. Akkor, melyiket szeretnéd? – Nadine győzedelmes mosolyra húzta a száját, majd rámutatott az ágyon fekvő fehér ruhára.
A dada felsóhajtott, tudta, hogy kár ellenkeznie a kislánnyal. Sajnálta, hogy a gyermek ennyire el lett kényeztetve. A szülei sikeres üzletemberek voltak, kevés szabadidővel, a szeretetüket pedig ajándékokkal próbálták kifejezni.
Gyakorlatilag ő nevelte fel a kislányt, a sajátjaként szerette. Ismerte már annyira, hogy lássa az égszínkék szemekben a szomorúságot és a felnőttekre jellemző keménységet, makacsságot. Mintha ezek a szemek nem is egy hatéves gyermekhez tartoztak volna.
Feladta a kislányra a kért ruhát, majd hosszú, szőke haját lófarokba kötötte. Nadine elégedetten nézett végig magán, egy hercegnőt látott a tükörben. Fájdalmasan gyönyörű arcán felragyogott a mindenkit elbűvölő mosoly.
Kinézett a szobája ablakán a hatalmas kertre, ahol már felállították az ugrálóvárat, az asztal roskadozott az édességektől, a vendégek jóízűen beszélgettek, csak a mamát és a papát nem látta sehol. Bízott benne, hogy csak késik a gépük, és nem felejtették el a lányuk születésnapját. Újra magára erőltette a legszebb mosolyát, elvégre a vendégek előtt nem lehet szomorú, majd belebújt a fehér, kristályokkal díszített balerinacipőjébe, és dadájával a kert felé indultak.
Az ébenfekete ló patái szinte hangtalanul dobbantak a lágy füvön, az izmai megfeszültek minden egyes mozdulatnál. Versenyt futott a széllel, maga mögött hagyva a fákat, bokrokat. Sebesen futott, de még gyorsabb akart lenni. A csordában nem talált legyőzőre, a szél volt csak állandó vetélytársa. Az erdőből kiért egy tágas mezőre, amit vadvirágok díszítettek, a fű pedig zamatos és friss volt. A fekete szépség zavartalanul élvezte a természet ajándékait, azonban hirtelen ismeretlen zajok törtek meg az idillt. Halk lépésekre lett figyelmes, amik egyre inkább közeledtek felé. Ijedten kapkodta a fejét, a legjobb menekülési útvonalat keresve, de minden irányból csak a lépések zaját hallotta. Hirtelen megindult visszafelé, az erdő biztonságát keresve, amikor kötelek szorultak a nyakára, ezzel megállásra késztetve őt. Kétségbeesetten felnyerített, két lábára állva próbált kiszabadulni, de minden hiába volt. Épp neki akart rontani az egyik fogva tartójának, amikor szúró fájdalmat érzett a lábában, majd pedig a világ sötétségbe borult.
Nadine csalódottan ült a gazdagon megterített asztalnál. Mérges volt, mert a szülei még nem érkeztek meg, de még csak nem is telefonáltak. Torkában hatalmas gombóc volt a visszatartott könnyek miatt, de megfogadta, hogy soha többe nem fog sírni. A rengeteg ajándék ott tornyosult előtte, de ő nem erre vágyott. Irigykedve nézte a körülötte játszó gyerekeket, akik boldogan és felhőtlenül kacagtak. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő édesanyját. A nő szorosan a karjaiba zárta kicsi lányát, Nadine pedig melyen beszippantotta Anyu illatat. Tekintetével az édesapját kereste, de nem látta sehol.
- Anyu, hol van Apu? – a kislányról lehullott az érzéketlenség gondosan felépített álarca, hangja kissé megremegett a feltörni készülő könnyek miatt. Hát mégis elfelejtette?
- Gyere Kicsim. Van egy meglepetésünk.
A kislány szorosan fogta anyukája kezét, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, miközben az istálló felé vették az irányt. Nadine szíve őrületes tempóban vágtatott, de nem a meglepetés miatt, hanem mert megpillantotta az édesapját. A férfi hatalmas mosollyal köszöntötte kicsi lányát, aki futva tette meg a köztük lévő rövid távolságot. Apu felkapta Nadine-t, majd hatalmas puszit nyomott a lányka rózsás arcára.
- Boldog születésnapot, kicsim! Reméljük, tetszeni fog az ajándék.
A kislány izgatottan várta a meglepetést, szeme tágra nyílt az izgalomtól. Két ember jött ki az istállóból, maguk mögött vezetve a világ legszebb lovát. Fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka, büszke fejét felszegte, tekintete úgy izzott, akar a tűz. Nem tudott megszólalni, csak elmélyülten tanulmányozta a csodát maga előtt. Elindult apró kis lábain, hogy megérintse, de a ló fújtatott egyet és hátrálni kezdett. Nadine értetlenül nézett, hiszen ő nem akarta bántani, ő a barátja akart lenni. Csalódottan lebiggyesztette telt ajkait, majd az apja felé fordult.
- Miért nem szeret engem, apu?
- Nadine, ez egy vadló. Először be kell törni, utána a barátod lesz. Most még fél tőled.
A lovat visszavezették a karámjába, Nadine pedig követte a két férfit. Elhatározta, hogy nem hagyja magára a lovat, hiszen fél. Türelmesen leült a szalmára, nem érdekelte a születésnapi összejövetel. Ő is mindig félt, hogy ha magányos volt, és úgy gondolta, hogy ez biztosan segít. Hosszú órákon keresztül csak nézegette a gyönyörű állatot maga előtt, majd a fáradtság erőt vett rajta, és mély álomba merült.
A fekete szépség kíváncsian méregette a kislányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ő más, mint a többi kétlábú, de azért nem árt az elővigyázatosság. Idegesen járkált fel s alá a túl szűk karámban. Nem érezte magát jól, a végtelen mezőkre és erdőkre vágyott. Érthetetlen volt számára, hogy a többi bezárt állat hogyan viseli ilyen jól ezt a fogságot. Dühösen fújtatott, rótta a köröket, miközben a kislány teljes nyugalommal nézte őt. Belefáradt ebbe a fogságba, fejét lehajtva próbált beletörődni a sorsába.
Nadine az egész éjszakát az istállóban töltötte. A dadusa hozott neki egy vastag takarót, mikor közölte, hogy ő nem megy fel a szobájába, mert nem hagyhatja magara az ijedt állatot. Reggel hangos nyerítésre lett figyelmes, amitől egyből felébredt. Lova sötét szemébe nézett, és megijedt a látványtól. Csak egy éjszaka telt el, de mintha eltűnt volna a tegnapi lobogó tűz a szemekből. Kicsi lábain olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, amikor a kertben beleütközött a dadusába.
- Gyere gyorsan, Dadus! Valami baj van a lovammal! – A kicsi kezek ráfonódtak a dadus karjára, és a kislány húzni kezdte maga után a nőt.
Az istállóba érve alig kaptak levegőt. A dada jól megnézte a lovat, de nem látott rajta semmi problémát.
- A szemeit nézd! Olyan fáradtak, és más, mint tegnap. Még a szőre sem csillog olyan szépen! – A kislány hangja nagyon halk volt, legszívesebben sírt volna.
- Kicsikém, semmi baja nincs a lovadnak. Ez úgymond természetes folyamat. Ő eddig a vadonban élt, szabadon, korlátok nélkül. Most még idegen neki az új helyzet, emiatt látod másmilyennek. Kicsit megviseli, de később minden jobb lesz.
Nadine eltűnődött a dadája szavain. Tegnap még a Szabadságot látta maga előtt, a megzabolázhatatlan erőt, most meg csak egy lovat. A kezdeti izgalom helyét átvette a mértéktelen düh.
- Dadus, ez a ló a világ legszebb teremtése volt tegnap. Szerintem nem nézted meg igazán. Te nem látod, amit én. Ő nem idevaló. Én látom a lónak a szárnyait, amit mi próbálunk levágni. Nem változtathatjuk meg a jellemét. Ő vadnak született és az is kell, hogy maradjon!
A nő megszólalni sem tudott a kislány komoly szavai miatt. Elöntötte a szívét a büszkeség, mert most az egyszer nem birtokolni akart valamit, hanem a másik érdekeit nézte. A szülők kora reggel megint elutaztak, így rá maradt, hogy intézkedjen a ló visszaszállításával kapcsolatban. A lovászfiúk eleinte nagyon méltatlankodtak, mondván, hogy nehéz volt befogni, de a dada kijelentette, hogy tegyék azt, amit mond. A lovat próbálták a szállítóba beküzdeni, de az állat nem felejtett, megvetette a lábát, és nem mozdult. Nadine nem bírta tovább nézni, hogyan bánnak vele. Lassan egyre közelebb ment a lóhoz, tekintetével végig fogva tartva az övet. A ló kíváncsian és bizonytalanul nézett rá, amitől egy pillanatra megtorpant, de összeszedte a bátorságát, és tovább ment. Érezte, hogy őt nem fogja bántani, ezért kis kezével a ló feje fele nyúlt. Meg akarta érinteni, hogy tudja, nincs mitől félnie. A ló lehajtotta büszke fejét, a kislány pedig élvezettel simogatta meg a selymes szőrt. Az állat lélegzete csiklandozta a nyakát, amitől hangosan felkuncogott. Sokáig álltak így, miközben a lovászfiúk megmozdulni sem mertek a döbbenettől.
- Add ide nekem a kantárt, majd en kivezetem – mondta Nadine a mellette álló fiúnak. Tekintete határozott és kemény volt, így a fiú megtette, amit kért.
A kislány minden nehézség nélkül sétált az állattal, a hatalmas udvarra érve levette róla a kantárt, keze közé fogta a ló gyönyörű fejét, majd halkan suttogott neki.
- Tárd szélesre a szárnyaidat, és szárnyalj el a távolba!
A ló a szavak értelme nélkül is tudta, hogy visszakapta a szabadságát, azonban mégsem mozdult egy darabig. Elmélyülten nézett a kislány égszínkék szemeibe, tudatni akarta, hogy mennyire hálás. Halkan felnyerített, majd egyre lassabb léptekkel elindult, Ahogy megérezte a szél simogatását a szőrén, nem tudott ellenállni ennek az érzésnek. Egyre sebesebben futott, a kert végébe érve azonban megtorpant és meg egyszer visszanézett az apró kislányra. Nem tudta, hogy találkoznak – e még, de egy dologban biztos volt. Ezt az arcot soha nem felejti el.
Nadine elmosolyodott, ahogy a ló futásnak eredt. A mozdulatai méltóságot sugalltak, a nap sugarai megcsillantak az állat szőrén, enyhén aranyos csillogást kölcsönözve neki. Elámulva nézte a látványt, örökre az emlékeibe zárta. A kert végénél megállt a fekete szépség, lobogó tekintetével még egyszer őt kereste. Felkuncogott, mire a ló is felnyerített, majd pedig elnyelte őt a sötét erdő. Nadine szemében megcsillant egy könnycsepp, miközben halkan elbúcsúzott a lótól.
- Fuss, gyönyörű, zabolátlan szépségem!
