Lea pályázata - Álmokkal teli világ

Kedveseim! Részt vettem egy pályázaton, amit Lea indított. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, hogy részt vehettem és az általam írt mű nyert. Berakom ide is, hiszen még folytatása is lehet :)

Álmokkal teli világ

Zihálva és sikítozva riadtam fel az ágyamban, ahogy a napokban sokadszor. Izzadságcseppek borították a testemet, remegő kezemmel a villanykapcsoló felé nyúltam, mintha a fényben nem bánthatna senki. Hangtalanul zokogtam, belül segítségért fohászkodtam. Miután sikerült magam egy kicsit lenyugtatni, körbetekintettem a szobában. A megszokott berendezésen kívül semmi más nem volt itt, nem volt mitől tartanom. Az óra még csak hajnali hármat mutatott, reggelig még rengeteg időm volt. Felvettem az éjjeli szekrényemről az agyonolvasott Alice csodaországban című könyvemet, és újra elkezdtem olvasni. Szintem minden egyes sorát kívülről tudtam, de a szürreális világa mindig megnyugtatott, itt nem üldözött a rémálmom. Teljesen kikapcsolódtam, csak az ébresztőórám csipogása riasztott fel. Fáradtan vonszoltam magam a fürdőbe, ahol először a tükörképemmel kellett megbirkóznom. A lány, aki szembe nézett velem fáradt volt, arca nagyon sápadt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Hangosat sóhajtva lépem be a meleg simogatás alá, igyekeztem a lehető legkevesebbet gondolkozni. Az öntudatlanság szélére sodródtam, amikor a rémálmom képei kezdtek visszakúszni a tudatomba. Szemeim gyorsan felpattantak, újra levegőért kapkodtam. Nem engedhetek meg magamnak ilyen gyenge pillanatokat. Hangos kopogásra lettem figyelmes, de a fáradtság olyan elemi erővel tört rám, hogy nem bírtam még megszólalni sem. A hang csak nem maradt abba, sőt egyre erősödött. Kivánszorogtam a zuhany alól, a nappaliban már felismertem a zaklatóm hangját.
• Hope, nyisd ki az ajtót! – Myra volt az, a legjobb barátnőm. – Esküszöm, ha nem teszed, betöröm!
Megtettem, amit kért, ismerve őt már annyira, hogy ha nem teszem, akkor képes tényleg betörni az ajtómat.
• Kisasszony, ugye tudja, hogy fogunk késni, ha nem … - Myra egyből elhallgatott, miután meglátta, hogy milyen szörnyen nézek ki. – Te jó ég, Hope. Már megint az álmaid?
Alig láthatóan bólintottam, mire ő szorosan a karjaiba vont, és próbált kicsit megnyugtatni. A zokogás újra utat tört magának, esetlenül, mint egy bábú, úgy omlottam a barátnőm karjaiba. Halkan dúdolt, tudta, hogy attól mindig megnyugszom. A könnycsatornáim lassan felmondják a szolgálatot, az idegeimmel együtt, ha ez tovább folytatódik.
• Hope, menjünk el a dokihoz. Szörnyen nézel ki.
• Nem, én nem akarok – hangom dacos volt, inkább felálltam és próbáltam kissé összeszedettnek mutatkozni.
• Tudom, hogy nem akarsz, de ez így …
• Nézd Myra, - vágtam bele a szavába, ami nem volt jellemző rám. – Tudod, hogy nem lenne értelme. Inkább felöltözök, és menjünk előadásra.
• Ahogy akarod, Hope.
A szobámban tanácstalanul álltam a gardrób előtt. Mindenhol színek voltak, amihez most nem volt kedvem. Végül egy szürke farmer és fekete póló összeállítás mellett döntöttem. A tükörhöz léptem, hogy valami emberi kinézetet varázsoljak magamnak. Barna, göndör hajam össze-vissza állt, zöld szemem nem ragyogott, telt ajkaim is inkább lefelé gördültek. Az arcom, ami mindig ragyogott az életörömtől, most sápadtan fénylett. Lemondóan sóhajtottam, ezzel sajnos nem sok mindent tudok kezdeni. Kezembe kaptam a táskám és a lakáskulcsom, majd elindultunk az egyetemre. Nem laktam messze a campustól, az utat szótlanul tettük meg. Láttam, hogy Myra aggódó pillantásokkal méreget, de nem vagyok rá képes, hogy elmondjam neki az álmokat. Az órák nagyon gyorsan teltek, nappal mintha rohant volna az idő.
Mint minden este, most is Myrával vacsoráztunk, de a csacsogása nem igazán jutott el a tudatomig. Sajnáltam őt, hiszen láttam, hogy aggódik értem és próbál valahogy ebből az állapotomból kirángatni.
• Hope – kezdett bele bátortalanul barátnőm, mire én felhagytam a salátám piszkálásával. – Tudom, hogy nem szeretsz róla beszélni, de nagyon aggódom érted. Nem láttam még soha senkit, akit így kikészítenek az álmai.
• Hmmm – sajnos ennél értelmesebbet nem tudtam mondani. Olyan jó lett volna valakinek beszélni róla, de nem akartam a barátnőmet belerángatni abba a nyomorúságos, sötét világba.
Csendben ettünk tovább, majd elkezdtük leszedni az asztalt. Myra gyorsan elbúcsúzott, várta már Ryan is, nem akartam feltartani. Sokáig ültem a tv előtt, nem akartam aludni. A természetfilm nem volt valami érdekes, testem megadta magát a fáradtságnak.
Újra az erdőben vagyok, a fák leégtek, mindenhol hullaszag, az eget vörösre festette a közelben lévő tűz, a füst miatt nem lehet jól látni, a levegőt zihálva szedem. A tudatom mélyén tudom, hogy megint az álomvilágban vagyok, de nem tudok felébredni. Bolyongok a leégett fák között, amikor női sikolyokra leszek figyelmes. Egy fiatal lány fut felém, miközben segítségért kiáltozik. A szemében lévő rémülettől a gerincemen a már ismert jeges borzongás fut végig, szemeim lassan megtelnek könnyel. Már csak pár méter választ el minket, amikor szinte a semmiből bukkant elő egy alak, aki úgy mozog, mintha lebegne. Hosszú, fekete köpenye a földet súrolja, bőre, akár a hold, szeme vörösen izzik, mintha a világ összes gyűlöletét e szempárba gyűjtötték volna össze. Kezében egy hosszú és véres kard van, gúnyosan vigyorog az előle menekülő nőre. Pillanatok alatt ott terem mellette, és egy határozott mozdulattal elveszi az életét. Élvezettel figyeli, ahogy a friss vér végigfolyik a kardon, majd démoni arcát felém fordítva, hangosan felnevet. A lábamat nem bírom mozdítani, bár az eszem ordít, hogy mozduljak meg. Az ismeretlen gonosz elindul felém, lassú emberi tempóban. Megbotlok egy kiálló faágban, mire ő mellém lép és a szívem fölé helyezi a kardot.
• Most te jössz, Boszorkány!
Számat hangos sikoly hagyja el, várom, hogy mikor sújt le rám, de a semmiből hirtelen egy nyílvessző suhan végig, egyenesen a szívébe a gonosznak. Dühödten felmordul, majd köddé válik, mintha ott sem lett volna. A szívem egyre hevesebben ver, a félelem miatt csak a dobogását hallom a fülemben. A füstfelhő mögül lassan kirajzolódik megmentőm alakja. A férfi magas és izmos, de amikor a közelembe ért, a látványtól egyszerűen tátva maradt a szám. Arca, akár csak az angyaloké, haja, akár a sötét éjszaka, hideg, acélkék szemei melegséget sugároztak. Felém nyújtotta a kezét, majd segített felállni. Halványan elmosolyodott, amire szívem újra őrült iramot kezdett el járni.
• Üdvözöllek, hercegnő! – finom kézcsókot lehelt a kezemre, majd újra acélkék szemeivel kémlelt. – A nevem Aeneas. Már nagyon vártunk Rád.
Épp szólásra nyitottam a számat, amikor valami fülsüketítő sípolásra lettem figyelmes.
Remegtem a félelemtől, ijedten tekintettem körbe a szobában, de csak a tv adta ki ezt a hangot. Felhúztam a lábam, szorosan átöleltem és zokogtam. Nem is tudtam, hogy ennyi könnye hogy lehet valakinek. Az álom annyira valóságos volt, szinte magamon éreztem a pengét. Mikor kezdtem kicsit megnyugodni, a kezem fájni kezdett. Felkapcsoltam a villanyt, és láttam, hogy csupa hamu. Az álomban elestem a földre, amit hamu borított. Gyorsan a fürdőbe vezetett az utam, hogy lemossam a kezem. Láttam, hogy enyhe égési sérüléseket szenvedtem. Remek, tehát nem csak képzeltem, hogy valóság.
Belenéztem a tükörbe, és a látvány miatt elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Leültem a laptopom elé, a keresőt használva próbáltam valamilyen eredményre jutni, de nem igazán jártam sikerrel. Fórumokat olvasgattam, ahol semmi érdekes nem volt. Elszánt voltam, ezért nem adtam fel. Ha itt nem találok semmit, akkor keresek valakit, aki ért az álmokhoz. Úgy egy óra böngészés után egy jósnő oldalán kötöttem ki, akiről remek véleménnyel voltak. Vesztenivalóm nincs, ezért holnap mindenképp felkeresem. Az óra még csak hajnali ötöt mutatott, ő pedig kilenctől elérhető. Volt négy szabad órám, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan töltsem el. Fáradt voltam, de alvásról szó sem lehetett, mert féltem. Csináltam magamnak villás reggelit, amivel sokáig elidőztem, majd lassan megettem. Vettem egy forró zuhanyt, felöltöztem, de még mindig csak fél nyolc volt. A kávézók már kinyitottak, inkább beülök valahova. Sokáig sétálgattam, míg találtam egy eldugott kis helyet. Nagyon ízlésesen volt berendezve, tömeg sem volt. Kértem egy cappuccino – t, majd a napi híreket olvasgattam. Rápillantottam az órámra, ami már kilencet mutatott. Újult energiával léptem ki a kávézó ajtaján, bíztam benne, hogy választ kapok a kérdéseimre. A jósnő címét hamar megtaláltam, belépve nagyon meglepődtem. Sötétségre, misztikumra számítottam, ehelyett a berendezés minimalista volt, kényelmes fotelok voltak, a szoba világos és nagyon barátságos.
Leültem, és vártam. Nem igazán tudtam, hogy mit kell tenni. Öt perc múlva kilépett az ajtó mögül egy nagyon csinos szőke nő.
• Már vártalak, Hope – felém nyújtotta a kezét, de én a meglepődöttségtől szólni sem tudtam. – A nevem Sibyl.
• Örvendek – hangom egy oktávval feljebb csúszott, amire ő elmosolyodott.
• Kérlek, gyere velem.
Az ajtó mögött mintha meseország várna. Az illatok és a színek tökéletes kompozíciót alkottak, a szoba vörössége megnyugtató volt inkább, mint ingerlő. Sibyl intett, hogy foglaljak helyet az egyik széken, ő velem szembe ült.
• Gondolom, tudja, hogy miért jöttem – kérdeztem kissé bizonytalanul, abból kiindulva, hogy a nevemet is tudta.
• Igen, tudom. De nem tudok neked segíteni, ha te nem akarod. Az is tudom, hogy félsz az álmok miatt – természetes hangja szinte már – már irritált. Hogyan lehetne ilyen egyszerű, ami velem történik?
• Egy pillanat! Hogy lehet maga ilyen nyugodt? Ha tudja, hogy miről álmodok, akkor nem lenne ilyen higgadt!
• Hope, választási lehetőséged mindig van. Tudom, hogy gyötrődsz, de úgy tudsz felszabadulni, ha hagyod, hogy megismerd azt a különleges világot. Oka van annak, hogy álmodban azt látod.
• De mégis mi? És miért pont én? Csak egy egyszerű lány vagyok a sok közül – értetlenségem csak folyamatosan nőtt, de eszembe jutott, hogy mit mondott a vörös szemű: boszorkány. Hirtelen fény gyúlt az agyamban és egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat.
• Látom rájöttél. Ha gondolod, elmesélek rólad mindent. – Alig észrevehetően bólintottam, majd Sibyl tovább mesélt. – A szüleid nagyhatalmú emberek voltak, könnyen járkáltak a dimenziók között. Másokkal együtt működve tartották fenn a békét, több évtizedig nem is volt probléma. Azonban az egyik király fia nagyhatalmú volt, és ő akarta egymaga irányítani a dimenziókat. Őt láttad álmodban, Belfegor. Szívét teljesen megfertőzte a gonoszság, erősszakkal akarja átvenni a hatalmat. Nagyon sokan rettegnek tőle, kevesen vannak, akik szembeszállnak vele. A szüleid ezen kevesek közé tartoztak, de sajnos elbuktak a csatában, ahogy mások is. Te is különleges képességekkel rendelkezel, az elméddel tüzet tudsz gyújtani. A világ, ahol jártál, az utolsó, ami fennmaradt még, ami valamennyire ellenáll a pusztításnak. Ez az utolsó a dimenziók között – jósnő befejezte a mondandóját, én lassan emésztgettem az információkat. Most már tudom, hogy miért tűntek el olyan rejtélyesen a szüleim, és az intézetben én okoztam a tüzet. Hatalmas gyűlöletet éreztem Belfegor iránt, amiért elvette tőlem a legfontosabb személyeket. Ahogy a dühöm egyre nőtt, arra lettem figyelmes, hogy Sibyl gyorsan felpattan, és egy poroltóval eloltja a kis tüzet.
• Ezt én csináltam? – ő csak mosolyogva bólintott. Hogy lehet ilyen pozitív? – Sajnálom.
• Hope, tudom, hogy ez így sok volt egyszerre, azonban nincs időnk. Az utolsó dimenzió veszélyben forog, és csak ketten vagytok, akik szembe szállhattok Belfegorral.
• Ketten? – értetlenül tekintettem rá, nem tudtam, kire gondol.
• Már találkoztál vele, Aeneassal. Ő az utolsó harcos, természetesen rajtad kívül. Tudom, hogy túl sokat kérek, de segítened kell.
Gondolkodóba estem. Elvégre nekem nincs sok közöm ahhoz a világhoz, de a szüleim a vérüket adták érte. Harcoltak a démon ellen, aki álmomban üldöz. Meg kell bosszulnom a szüleim halálát.
• Megteszek minden tőlem telhetőt. Nem hagyhatom, hogy a szüleim gyilkosa életben maradjon - hangom határozottsága még engem is meglepett, de hihetetlen tettvágyat éreztem.
• Rendben. Kérlek, feküdj le a díványra. Adok egy italt, amitől mély álomba szenderülsz. Te irányítod saját magad, bármikor felébredhetsz.
Bólintottam egyet, mivel nem mertem megszólalni. Mélyen legbelül nagyon féltem, a szívem a torkomban dobogott. Lefeküdtem, majd megittam az undorító barna folyadékot, és lehunyt szemmel vártam. A szemem kezdett elnehezedni, hamar elaludtam.


Újra az erdőben találtam magam, de most tisztább fejjel gondolkoztam. Mint mindig, most is ugyanaz a jelenet játszódott le. Hallottam a nő futó lépteit, zokogását, ahogy segítségért kiáltozik. Egész közel ér hozzám, amikor megjelenik Belfegor. Gúnyos tekintetével végig mér, az elszántságom, mintha elszállt volna. Sajnos a nő halálát megint végig kell néznem, és ez nagyon feldühített. Éreztem, ahogy forróság járja át a testem, mintha magam is lángolnék. Belfegor felém fordult, és most az egyszer nem diadalittasan néz rám, hanem döbbenten.
• Szóval elmondták neked az igazat, boszorkány! Ettől még ne érezd magad nyertesnek. Erősebb vagyok, mint hiszed.
Lenéző hangneme csak még jobban felbosszantott, olyannyira, hogy két tűzgömb jelent meg a tenyeremen. A látványtól megijedtem, és azok eltűntek. A lángolás is alábbhagyott a testemben, kezdtem egy kicsit pánikba esni. Nem lehetek ennyire szerencsétlen.
• Látod, ebben különbözünk. Én élvezetből gyilkolok, te még a gondolatától is irtózol. Egyedül kevés vagy te ide, és gondoskodtam róla, hogy ne is legyetek többen.
Elindult felém, bennem a pánik egyre csak növekedett. Kétségbeesetten pillantottam körbe, de nem találtam semmit, amivel védekezhetnék. Már közel járt hozzám, amikor meghallottam az ismerős nyílvessző hangot, ami most sajnálatos módon célt tévesztett, de legalább elvonta rólam egy kicsit a figyelmét.
Aeneas lépett ki a fák mögül, kezében egy hosszú kardot tartva, a tegez a hátán volt. A démon ránézett, majd hangosan felnevetett.
• Te akarsz megakadályozni? Kevés vagy ahhoz. Egy egyszerű halandó.
A fiú arcán nem tükröződött a félelem, maga elé emelte a kardját.
• Állj ki ellenem tisztességesen!
• Milyen buta fiú. Ám legyen, de csak a saját halálod idejét tolod ki.
Ijedten tekintettem Aeneasra, aki állta a démon tekintetét. A kardjaik hangosan csaptak egymásnak, a küzdelem nem volt elég kiegyensúlyozott, a fiú sok sérülést szenvedett. Tehetetlenül álltam ott, bosszantott, hogy megvan a képességem, hogy tegyek valamit, de nem teszek semmit. A könnyeim már összegyűltek a szememben, mikor Belfegor megunta a harcot, és a földre taszította a fiút.
• Elegem van belőled már. A szánalmas kis próbálkozásaid untatnak. Gyorsan végzek veled, aztán jön a boszi. Elpusztítom ezt a dimenziót is, és utána már csak a Föld marad.
A magasba emelte a kardját, hogy lesújtson, amikor újra forróság járta át a testem. A tűz egyre csak nőtt, mintha szét akarna feszíteni. Elég volt egyetlen pillantás Aeneasra, és a bennem felgyűlő energia szinte kirobbant. Minden erőmmel Belfegorra koncentráltam, aki lángra kapott. Vörösben izzó szemei ijedten néztek körbe, majd hangos halálsikolyok hagyták el a száját. Teste hamuvá vált, én pedig kimerültem estem össze.
Mikor megébredtem, egy szobában találtam magam. Fejem fájt egy kicsit, nagyon szomjasnak éreztem magam. Lassan felültem, mikor hirtelen Aeneas termett ott mellettem.
• Végre felébredtél. – Angyali hangja gyógyír volt a fejfájásomra. – Már aggódtunk érted, hogy a tűz téged is elemésztett.
• Én jól vagyok, csak kicsit szomjas vagyok.
• Máris hozok vizet – futva sietett ki az ajtón, majd pár pillanat múlva vissza is tért. Hozott egy nagy pohárral, amit egyszerre meg is ittam.
• Köszönöm, ez nagyon jó volt – letettem a poharat, majd körbenéztem a szobába, de nem volt ismerős. – Megmondanád, hogy hol vagyok?
• A dimenzióban. Ez volt a szüleid kedvenc helye. Most sajnos az egész vidék fel van égetve, de csak rajtad múlik, meddig marad ilyen.
• Rajtam? – értetlenül néztem rá, hiszen mit tehetnék én a tájért?
• Hope, ez egy álmokkal teli világ. Itt nincs olyan, hogy lehetetlen. Gyere, – felém nyújtotta a kezét, amit én készségesen el is fogadtam – nézd meg a saját szemeddel.
Kisétáltunk az udvarra, ahol minden kopár volt. Aeneas nagyon koncentrált, mire az előttünk lévő fa kirügyezett. Elámulva tekintettem rá, hiszen az előbb még szenes volt.
• Sajnos én csak ennyire vagyok képes, de te, Hercegnő, ennél sokkal többre. A szüleid teremtették meg ezt a dimenziót, most rajtad a sor, hogy te formáld.
• De én nem tudom, hogy hogyan kell – szégyenlősen lesütöttem a szemem.
• Csak hunyd be a szemed, képzeld el, hogy milyen lehetett, majd formáld a saját kedved szerint.
Behunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Elképzeltem, ahogy ez a vidék gyönyörű zöld, a fák rügyeznek, mindenhol virágok, az épületek nem romosak. Éreztem, hogy meg tudom csinálni, formálni tudom a dimenziót. Mikor kinyitottam a szemem, nem akartam hinni neki. Minden úgy volt, ahogy elképzeltem. Olyan békesség és nyugalom áradt, hogy úgy éreztem, itthon vagyok. Megfogtam Aeneas kezét, acélkék tekintetében teljesen elvesztem. Lábujjhegyre emelkedtem, majd apró csókot leheltem az ajkaira.
• Ez tényleg egy álmokkal teli világ – mindketten elmosolyodtunk, majd egy forró csókban összeforrva álltunk a közös jövő előtt.

A valaha kapható legnagyobb ajándék - Rose és Emmett novella

Kedveseim!
Itt a megígért ajándék, köszönetképp, hogy mellettem álltok és támogattok. Remélem tetszeni fog Nektek. Jó olvasást!

(Rose)
Magányosan álltam a parton, hajamat a szél borzolta, a lemenő napban gyönyörködtem. Gondolataim az életem körül jártak, hogy mennyi minden lehetne másképp. Ha valaki nemmel szavazott volna, most már halott lennék…
Teljesen elmerültem a gondolataimban, csak arra lettem figyelmes, hogy egy kéz átkarolja a derekam. Elég volt csak beleszippantanom a levegőbe, rögtön tudtam, hogy Emmett áll mögöttem.
• Min gondolkozol, Rose? – kérdezte szerelmem, miközben a vállamat csókolgatta.
• Nem fontos Emmett – feleltem szomorúsággal a hangomban.
• Dehogy nem. Kérlek, kicsim – maga felé fordított, arany szemében érzelmek sokasága kavargott.
• Boldog vagyok, nagyon boldog, csak úgy érzem, hogy valami hiányzik.
• Tudom, Rose. Hidd el, hogy én is sokat gondolok rá, hogy mi lett volna, ha… De ezen nem érdemes sokat rágódni. Minden helyre jön majd.
Kedvesem szorosan magához ölelt, én pedig örömmel bújtam hatalmas mellkasához. Mélyen beszívtam az illatát, ami nem hasonlítható semmihez, ez az ő egyedi illata volt. Csendesen, egymást átölelve megvártuk, amíg a nap lenyugszik, amikor visszaindultunk a házhoz. Múlt héten volt a házasság évfordulónk, és a többiektől kaptunk egy kis szigetet. Nem volt túl nagy, azonban mintha a paradicsomban lettünk volna. Csak az erdő friss illatát, a tenger sós fuvallatait fújta felénk a szél, az erdő vadvilága gazdag volt, néhány csemege is volt benne. A parton volt egy kis ház, amolyan szerelmi fészek. A háló hatalmas volt, a fürdővel együtt majdnem elfoglalták az egész házat. A konyha kicsi volt, csak a látszat miatt kapott helyet. A nappaliban kapott helyet a tévé és a házimozi rendszer, Emmett anélkül nem is tudna létezni.
A ház előtt kedvesem az ölébe kapott és egyenesen a hálóba vitt. Ajkaimat vadul csókolta, éreztem az egyre növekvő vágyát. Ruháinkat gyorsan lekapkodtuk egymásról, majd megemeltem a csípőmet, jelezve, hogy vágyom rá. Emmett torkát egy halk morgás hagyta el, miközben testünk eggyé vált. Mozdulatai lassúak voltak, szinte az őrületbe kergetett vele. Amikor már nem bírtam a bennem tomboló tűzzel, egy gyors mozdulattal fordítottam a helyzetünkön, így átvettem az irányítást. A testem sajgott a beteljesülésért, gyors ütemet diktáltam. Torkomat morgás hagyta el, éreztem, hogy egyre közelebb vagyok a csúcshoz. Emmetten is láttam, hogy már neki sem kell sok, így egyre követelőzőbb lettem, majd egy hangos sóhaj kíséretében együtt léptük át a gyönyör kapuját.
Rádőltem kedvesem mellkasára, és a légzését hallgattam. Egymást átölelve feküdtünk reggelig, a telefon csörgésére lettünk figyelmesek.
• Szia Esme! – Emmett üdvözölte fogadott anyánkat.
• Szia! Remélem nem zavarlak Titeket. Csak amiatt hívtalak, hogy amit kértél, elintéztem.
• Komolyan? – a férjem arca hirtelen felvidult, már vártam, hogy letegye és nekem is elmondja.
• Igen, úgyhogy jó lenne, ha holnap haza is jönnétek. Alice már lefoglalta a jegyet, holnap megy értetek egy autó reggel nyolcra.
• Köszönöm – Emmett rejtélyesen rámvigyorgott, én már bosszúsan néztem, hogy mondja el.
• Nagyon szívesen. Holnap találkozunk.
Ezzel a beszélgetés megszakadt, kérdőn néztem kedvesemre, aki csak megvonta a vállát, majd megfogta a kezem és maga után húzott.

(Emmett)
Láttam Rose-on, hogy nagyon kíváncsi, de nem mondhatom el neki. Megfogtam apró kezét, amely szinte elveszett a tenyeremben, és finoman magammal húztam.
• Emmett, hova megyünk? Mit titkolsz előlem?
• Semmit, Rose. Menjünk vadászni, holnap utazunk haza.
• Mi? Miért? Úgy volt, hogy maradunk – kedvesem durcás arcot vágott, ami nagyon aranyos volt. Gyors csókot nyomtam az ajkára, majd az ölembe kaptam és futni kezdtem vele.
Az erdőbe vezetett az utunk, ahol letettem Rosealie-t. Még mindig mérges volt, a kezét keresztbe fonta maga előtt.
• Ugyan már, kicsim. Ez az utolsó napunk. Nevess egy kicsit. – Válaszul leginkább egy vicsorra emlékeztető valamit kaptam. Hangosan felnevettem, mire a szemei haragosan felvillantak.
• Érzed ezt? – kérdeztem tőle, mikor vettem egy mély levegőt. Egy puma illatát éreztem meg, ami a kedvence volt. – Fussunk versenyt. Aki előbb odaér, az nyer.
Megmozgatta a pisze orrát, majd amikor megérezte az illatot, tekintete kissé elsötétedett. Ravaszul mosolygott egyet, majd futásnak eredt. Végig mögötte haladtam, a mozgását figyeltem, hogy milyen kecsesen mozog, az izmok hogyan dolgoznak tökéletes testén, illetve, hogy a vékony kis ruha milyen keveset takar. Ő ért előbb a pumához, akire haragosan rávetette magát, egy határozott mozdulattal kitörte a nyakát, majd belemélyesztette fogait. Én is kerestem magamnak egy pumát, de én még játszadoztam vele egy kicsit. Ügyes állat volt, csak aztán beleuntam a játékba. Miután mind a ketten végeztünk, emberi tempóban sétáltunk vissza a partra.
A víz közeléhez érve Rose elkezdett kocogni, majd ledobva magáról a falatnyi kis ruhadarabot, bevetette magát a vízbe. Már régóta egy pár voltunk, de még mindig nem tudtam betelni a szépségével. Haja, akár a fénylő nap, bőre, akár ezernyi gyémánt, nevetése, mint az angyalok zenéje, szeme, akár az olvadt arany, az alakja pedig hibátlan és lenyűgöző. Ledobtam magamról a ruháimat, majd Rose után mentem a vízbe. Gyorsan odaúsztam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő erre lefröcskölt.
• Rendben, kicsim, ha harc hát legyen harc.
Rose hangosan felnevetett, majd elkezdett elúszni előlem. Hamar utolértem, majd lenyomtam a víz alá. Diadalittasan nevettem, amikor feljött, de persze cselekedetem nem maradt megtorlás nélkül. Lebukott a víz alá, majd a lábamnál fogva lerántott a mélybe. Feljőve mind a ketten nevettünk, még egy darabig játszottunk a vízben, felhőtlenül és szabadon.
Az idő hamar eltelt, a tengert vörösre festette a lemenő nap fénye. Kimentünk a partra, testünk csillámlott a halvány fényben. Belenéztem Rose szemébe, amitől a vágy feltámadt bennem. Közelebb léptem hozzá, magamhoz húztam és csókokkal kezdtem el beborítani az arcát. Ajkait hagytam utoljára, amire hevesen csaptam le. Csókunk tüzében a világ is lángra robbant volna, ha szívünk dobogna, most őrült ritmust járna. Felkaptam és lefektettem a homokba, majd végigsimítottam a hosszú combjain. Kezem és ajkaim bejárták a teste minden szegletét, fokozó vágyát az egyre gyakoribb sóhajok mutatták.
• Emmett – Rosalie kapkodta a levegőt beszéd közben. – Kérlek, nem bírom tovább.
Lágyan megcsókoltam, majd lassan összekapcsoltam a testünket. Üvöltött bennem a vágy, éreztem, hogy az extázis egyre közelebb van. Lenéztem kedvesemre, és láttam, hogy ő is hasonlóképp érez, ezért határozott mozdulatokkal juttattam magunkat a mennybe.
Elégedetten feküdtem mellé a homokba, mosolya felért ezer szóval. A csillagokat és a sápadt holdat figyeltük egészen addig, amíg a nap vissza nem vette az uralmát az égbolton.
Bőröndjeinket gyorsan összepakoltuk, a taxi meg is érkezett. Hazafelé a repülőúton végig egymás kezét fogtuk, sokan azt hitték, hogy friss házasok vagyunk.
Forksba érve már az egész családunk kinnt állt a verandán, minket vártak. Alice és Esme megölelgettek minket, majd bementünk a házba.
(Rosalie)
Mindenki furcsán viselkedett, mintha titkolnának valamit. Hangosan szólt a zene, a házban sütemény illata terjengett, nem igazán értettem miért, gondoltam vendégünk lesz.
• Rose – fordult felém kedvesem. – Tudod, hogy a világon mindent szeretnék neked megadni, de vannak korlátaim. Szeretnék ezeken a korlátokon átlépni, és végre teljes családként élni veled.
Teljesen ledöbbentem. Eszembe jutott, hogy Emmett titkolózott az utazás alatt. Gyorsan felfutott a lépcsőn, majd megállt a tetején egy kis rózsaszín csomaggal a tetején. Ekkor hallottam meg az ütemes szívdobogást, az orromat teljesen betöltötte a megnyugtató babaillat. Kábultan ültem le a fotelre, szemem szúrt a ki nem hulló könnyek miatt. Szerelmem lassan lesétált a lépcsőn, a kisbaba pedig nekiállt gügyögni a kezében. Elém érve letérdelt, és felém nyújtotta a kislányt. Ő volt a legtökéletesebb lény, akit valaha láttam. Rövid, szőke haja volt, szeme, akár a tenger. Arca, akár egy angyalé. Vigyázva magamhoz öleltem, nem hallottam mást a szívdobogásán kívül. Vérének illata egyáltalán nem ingerelt, ő már hozzánk tartozott.
• Kicsim, ő itt a kislányunk, Lily – Emmett arca is ragyogott, akárcsak az enyém.
• Van egy lányunk, Em – hangom fátyolos lett a meghatódottságtól. – Köszönöm mindenkinek! – végignéztem a családomon, mindenki velünk együtt örült, Esme mosolygott a legjobban. Elbűvölve néztem hol a lányomra, hol Emmettre. Minden eddigi bánatom elszállt, szívemet csak a szerelem és a boldogság töltötte be.

A Tündér útja a Harcosig

Nagyon boldog névnapot kívánok Fanninak!

• Segítség! Elégek! – sikítottam már sokadszorra, mégsem hallotta senki. Miért nem segítenek? A tűz, ahogy tombolt bennem, mintha elevenen akarna elemészteni. Hihetetlen fájdalom járta át a testemet. Nem tudom, mióta tartott már ez az őrjítő érzés, de nem bírok többet elviselni. Újabb sikítás tört utat magának, majd hirtelen minden elmúlt. Zihálva kapkodtam levegő után. Vártam, hogy mikor bénítja meg a fájdalom újra a testemet, de nem történt semmi.
Kinyitottam a szemem és a látvány teljesen meglepett. Egy sötét helyen voltam, de mégis mindent tisztán láttam. Reflexszerűen vettem levegőt, azonban rögtön meg is bántam, mert a bűz elviselhetetlen volt. A szagok után jött egy újabb érzés, a szomjúság. A torkomat kaparta a szárazság. Próbáltam nyelni, de nem sikerült.
Lassan felálltam, és meglepett a mozdulatom rugalmassága és kecsessége. Lágyan mosolyogtam, majd hirtelen képek jelentek meg előttem. „Egy erdőben sétáltam, gyönyörű napsütés volt, az ágak között átszűrődött a napfény, ami néha megcsillant a bőrömön. A következő pillanatban már futottam, majd pedig egy szarvas vérét ittam. Az ivás végeztével az arcom elégedett volt, de a tekintetem vörös volt.”
Nagyon megijedtem a látványtól, és nekimentem a falnak, amiből éles szegek álltak ki. Vártam a fájdalmat, biztos voltam benne, hogy belém állt, de nem történt semmi. Megtapogattam az oldalam, de sértetlen volt. Ránéztem a kiálló szegekre, aminek a vége teljesen elgörbült. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de a látvány miatt vissza is rántottam. A bőröm nagyon fehér volt, mondhatni hófehér. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik. Abban biztos voltam, hogy erről a sötét helyről ki kell szabadulnom. Gyorsan körbenéztem az ajtót keresve, amit hamar meg is találtam. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Gondoltam beragadt, így kissé erősebben nyomtam le, amitől megadta magát és letört. Csodálkozva néztem rá, de azzal nyugtattam magam, hogy már biztos régi volt.
Ahogy kiléptem az ajtón egy gyönyörű zöld erdőben találtam magam. Csodálatos látvány volt a zöld különböző árnyalataiban pompázó erdő. Nyugalmamat a torkomban lévő kaparás zavarta meg. Önkéntelenül odakaptam a kezem, mintha ez bármit segítene. Vettem egy mély levegőt, és hirtelen ráeszméltem, hogy eddig nem lélegeztem. Magamba szívtam az erdő friss illatát, de megéreztem valami újat is. Kissé fémes illata volt, de nagyon finom is. Elindultam az illat irányába, majd megláttam egy magányosan legelésző szarvast. Hatalmas állat volt, bundája fényesen csillogott. A számat elöntötte ismeretlen íz, és abban a pillanatban rávettettem magam az állatra. Mohón haraptam bele és kortyoltam a vérét. Annyira természetesnek éreztem a tettemet, mintha mindig ezt csináltam volna. Miután végeztem, akkor jöttem rá hirtelen, hogy ezt láttam a látomásban. Pontosan azt tettem, minden mozdulatom ugyan olyan volt.
Leültem az egyik közeli fa ágára, hogy átgondoljam a történteket. Először is, látomásom volt. Ezt nem éreztem furcsának, mélyen legbelül éreztem, hogy nem ez volt az első alkalom. Másodszor, gyors vagyok és nagyon erős, a látásom és a szaglásom tökéletes. A harmadik, ami leginkább meglepő volt: vért ittam. Az életet adó nedűt a legnagyobb természetséggel fogyasztottam el.
A kézenfekvő magyarázat az lett volna, hogy megőrültem és valószínűleg hallucinálok. Azonban ha tovább gondoltam a dolgokat, tudtam, hogy valami megváltozott és ez a változás nem rossz. Végignéztem a testemen, majd megállapítottam, hogy még mindig apró vagyok és vékony, csak a bőröm színe változott, de én szerettem. Kellene egy tükröződő felület, hogy tényleg lássam magam. Fülelni kezdtem és meghallottam egy folyó hangját. Leugrottam az ágról és futni kezdtem.
Amint odaértem a folyóhoz a látványa lenyűgözött. Vize hihetetlenül kék volt és nagyon tiszta. Láttam az alján a kis halakat, a kavicsokat. Lassan mentem közelebb, féltem a látványtól. Odaléptem a parthoz és letekintettem a folyóra. Az arc, ami visszanézett rám, döbbent volt. a bőröm a már ismert fehér volt, fekete hajam függönyként keretezte az arcom, tökéletes kontrasztot adva neki. A vonásaim ismerősek voltak, de mégis mások. Lassan néztem bele a tükörképem szemébe, ami karmazsinvörösben játszott. A szín vad volt, mégsem rémültem meg tőle, mert láttam benne a szelídséget. Miközben elemezgettem a képet, a nap lassan utat tört magának az erdő fái között és néhány sugara megcsillant az arcomon. Ahol elért a napfény, ott a bőröm megcsillant, mintha ezernyi gyémánttal lenne kirakva. Odaemeltem a kezem, hogy megérintsem, de a kezem is elkezdett szikrázni. A nap egyre jobban teret nyert magának, így a testem több helyen csillogott. A rajtam lévő kis fehér ruhából kilógott a kezem és a lábam is. Lefeküdtem a fűre és elbűvölve néztem a látványt. Élveztem a nap simogatását, de annál jobban a csillogást. A gondolataimat a sötétedés szakította meg. Most, hogy elérkezett az éjszaka, nagyon magányosnak éreztem magam. Csak sétálgattam az erdőben és vártam, hogy elnyomjon az álom. Behúzódtam egy fa törzséhez, de éberségem egy percre nem múlott. Dühömben felpattantam és elkezdtem futni.
Rohanásomból egy illat késztetett megállásra. Hasonlított a ma érzett illathoz, de mégsem volt ugyanaz. Ez édesebb volt, amitől újra azt a keserű ízt éreztem a számban.
A közeli tisztáson kirándulók voltak, akik a tábortűznél beszélgettek. Lassan közelítettem feléjük, mint egy ragadozó, aki becserkészi az áldozatát. Amint a látóterükbe kerültem, furcsán mértek végig, szemükben félelem tükröződött. Agyamat elborította a köd, csak a bőrük alatt futó kékes erekre tudtam figyelni. Épp közelebb akartam menni, amikor újabb látomás jelent meg előttem. „A kirándulókra vetem magam, a nyakukat gyorsan eltöröm, mielőtt sikítani tudnának. A fejemben lévő téboly uralma alatt a nyakukra tapasztom a szám és mohón kezdem szívni a vérüket.”
A látomásom kitisztította a tudatomat, és rémültem futottam el az emberektől. Az utamba került egy puma, ami megállásra késztetett. Az állat illata mágnesként vonzott. A ragadozó kifinomult léptekkel közeledett felém, nem tartott ellenfélnek. Az összecsapás nem tartott sokáig, hamar leterítettem a nagymacskát. A vére megnyugvást jelentett számomra, a torkomban lévő kaparás is jelentősen enyhült.
Összetörten leültem és könnyek nélkül zokogtam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, féltem, hogy az őrület határán járok. Próbáltam visszaemlékezni az életemre, de nem ment, csak az ébredés utáni pillanatok vannak meg. Nevetséges, de egyedül csak a nevemmel voltam tisztában. Ebbe a kicsiny névbe kapaszkodtam, mint régi életem megmaradt darabkájába.
A gondolataimat egy újabb látomás zavarta meg. „Texasban sétálgatok, már alkonyodik. Az emberek nem néznek furcsán rám, pedig a szemem még mindig vörös. Az illatuk már nem izgat. Egy ivó felé tartok, keresek valakit. Amint belépek, rájöttem, hogy mit is keresek. A szőke férfi ott ült a pultnál. Az idegen hátrafordult, gyönyörű arca magával ragadott. Soha nem láttam, mégis egy név hagyta el halkan a számat: Jasper.”
A látomás boldogsággal töltött el, hiszen nem vagyok egyedül, van még valaki rajtam kívül. Ezzel új célt nyert az életem. Meg kell találnom a látomásomban szereplő férfit. Az első lépés az, hogy megtudom, hol is vagyok.
Lassan, emberi tempóban elkezdtem sétálni, hátha hallok valami zajt, de nem történt semmi, csak az erdő moraját hallottam. Séta közben egy édes illatot hozott felém a szél. Elindultam az illat irányába, ami furcsán ismerős volt. Menet közben újra látomásom volt. „Az illat egy hozzám hasonló lénytől származott. Magas, jó testfelépítésű volt, a szemei azonban aranyszínűek voltak.” Odaértem az ismeretlenhez, aki kicsit hátralépett.
• Látom, hogy újszülött vagy. – Furcsán néztem erre a kijelentésére, de nem foglalkoztam vele. – Nem szeretnék harcolni. Ha ez a te terültetd, akkor elmegyek.
• Nem értem, hogy miről beszélsz. Miért akarnék harcolni? – Ez volt az első alkalom, hogy megszólaltam, és a hangom nagyon meglepett. Gyönyörűen csengő hang volt.
• Fogalmad sincs, hogy mi vagy te, igaz? – Én csak egy aprót biccentettem, mire az idegen folytatta. – Átváltoztál és most már vámpír vagy. – Amint ezeket a szavakat kimondta, tudtam, hogy igaza van. A kirakós darabjai összeálltak. Magam is rájöhettem volna.
• De te más vagy – jutott eszembe hirtelen. – Neked nem vörös a szemed.
• Valóban, én nem emberi véren élek. Soha nem tudnék embert bántani, így az állatok vérével táplálkozom.
Elbűvölve bámultam rá. Tehát mégis vagy remény, nem kell gyilkossá válnom. Boldogan mosolyogtam, mire a férfi is visszamosolygott. Szemében szelídség volt és mérhetetlen szeretet.
• Esetleg meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk?
• Kanadában, nem messze a határtól.
• Köszönöm az információt, és a reményt! – Meg sem vártam a válaszát, egyből futni kezdtem. A férfi szelíd arca beleégett az emlékezetembe. Remélem, még látni fogom.
Amint elhatároztam, hogy megkeresem Jaspert, a látomások sokasága rohamozta meg az elmémet. Láttam, hogy merre fogok menni, hol táplálkozom, így nagyon könnyű dolgom volt.
Hamar elértem Texas határát, amitől nagyon izgatott lettem. Nappal értem oda, emiatt várnom kellett alkonyatig. Elmentem vadászni, hogy jobban bírjam az emberek között. Lassan jött az alkony, mire én egyre idegesebb lettem.
A szürkületben egy köpenyt a fejemre húzva sétáltam a város utcáin az ivót keresve. Pár perc után már az épülettel szemben álltam. Félve léptem be az ajtaján, tekintetem egyből a pulthoz siklott. Ott ült Ő, mint egy tökéletes szobor. Gondolom megérezte az illatom, mert felém fordult. Az arca még csodálatosabb volt, mint a látomásomban. Vörös szeme kérdőn meredt rám, de én magabiztosan elindultam felé.
• Sokat kellett keresnem téged – számat angyali mosolyra húztam. Jasper pedig leszállt a székről, majd déli akcentussal megszólalt.
• Sajnálom … - kezdett bele gyönyörű hangjával.
• Alice – finoman kinyújtottam a kezem.
• Sajnálom, Alice. – Megérintette a kezemet, amitől borzongás járta végig a testem.
Lassan, emberi tempóban sétáltunk ki a városból, szótlanul, hiszen nem kellettek szavak. Miután már biztonságos volt futni kezdtünk. Mosolyogva suhantunk egymás mellett, kezünk szorosan összefonva. A hold fényében Jasper bőre tompán megcsillant, ami még inkább kihangsúlyozta vörös szemét.
Az erdőben egy csodálatos rétre értünk, amit egy vízesés szelt ketté. A vízhez sétáltunk, kíváncsi voltam a tükörképünkre. Két gyönyörű, sápadt arc nézett vissza ránk. Rajtam leírhatatlan boldogság látszott, Jasper tekintetében szeretet és bizalom volt.
• Jasper … - szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam befejezni a mondatot.
A férfi maga felé fordított és lágyan elmosolyodott. A következő pillanatban az arcomat finomat a kezei közé fogta és megcsókolt. Ajka finoman érintette az enyémet, ha nem vámpír lennék, alig érezném. Amikor elhúzódott tőlem hihetetlen boldogság járta át a testem. Ha tudnék repülni, már szárnyra kaptam volna. Én is szerettem volna megcsókolni, de hirtelen látomásom támadt. „Jasper és én egy kis kápolnában vagyunk, körülöttünk hozzánk hasonlók. Az esküvőnket láttam, amint kimondjuk egymásnak az igent. A következő képen egy nagy házban vagyunk, ami az erdő közepén áll. Egy család vesz minket körbe. Rosalie, Emmett és Edward a testvéreink, Esme és Carlisle pedig a fogadott szüleink.”
A látomás hirtelen megszakadt, de az arcomon hatalmas vigyor terült el. Gyorsan elhadartam Jaspernek, hogy mit láttam, az életemről ráérek útközben beszámolni. Mikor Carlisle – ról beszéltem, akkor tudatosult bennem, hogy én már láttam őt. Ő volt az, aki tudtán kívül jó útra térített.
• Ideje indulnunk, a családunk már vár ránk. – Aprót biccentett, majd kéz a kézben futni kezdtünk.

Vörös Újhold - Joinnak

Ezzel a kis történettel szeretném meghálálni Joinnak a sok segítséget!

„Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna” – folyamatosan ezek a szavak zúgtak a fejemben, miközben a mellkasomat karoltam át. Nem lehet ennyire naiv. Ha ő nem létezik, akkor én sem. A hetek nagyon lassan teltek, mióta kibújtam érzéketlenségem burkából. Fájt a külvilág, de nem tudtam már közömbös lenni iránta. Tudtam, ha ez így folytatódik tovább, akkor belehalok a mérhetetlen fájdalomba. Charlie egyik délután leráncigált magával La Push – ba. Régen jártam már ott, hiszen neki ez tiltott terület volt, így nem is érdekelt. Unott arccal szálltam ki a kocsiból, amikor Jacob sietett elénk. Arcán hatalmas mosoly terült el, fehér foga szinte világított az arcán. A fiú maga az örök vidámság, azonban neki is elég volt egy pillantást vetni rám, hogy elkomoruljon. Nem szörnyedt el, mint a többi ember, inkább csak sajnálattal mért végig, amire én mérges lettem. Érdekes volt haragot érezni, mivel már régóta nem éreztem semmit. Apám már bement a házba, így Jacob odalépett hozzám:
• Bella, te jó ég, szörnyen nézel ki! – Hangjában aggódást véltem felfedezni.
• Köszi, Jacob. Most sokkal jobban érzem magam – válaszul sértődött arcot vágtam.
Lassan besétáltunk a parányi házba. A két férfi már a konyhában ült, és a legutóbbi meccs eredményét vitatták meg. Én csak unottan támasztottam az ajtófélfát. Eltelt egy jó félóra, amikor Jacob újra hozzám szólt:
• Bella, gyere velem sétálni. Ők úgyis csak a sportról beszélgetnek majd. – Ajánlotta a fiú kedélyesen. Mosolya olyan természetes volt, hogy halványan én is elmosolyodtam, majd beleegyezően bólintottam.
Sokáig sétálgattunk egymás mellett szótlanul. Nem is volt szükség szavakra, jól esett ez a csend, csak a víz morajlását hallgattuk. Most kivételesen nem esett, halványan átderengett a nap a felhőkön. Leültünk a parton, arcunk az erőtlen fény felé fordítottuk. Ránéztem Jacobra. Arca aranyosan ragyogott. Sokat változott az elmúlt időben. Kisfiús vonásai eltűntek, arca férfiasabb lett. Sokkal magasabbnak tűnt, alkata szálkásan izmos volt. Ezután végigtekintettem magamon is. Szörnyen festettem, ezzel én is tisztában voltam. Sokat fogytam, álmatlanságban szenvedtem, szemem alatt sötét karikák, arcom még sápadt volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Távolról akár vámpírnak is elmentem volna. De közelebbről inkább hasonlítottam egy zombira. Szomorú sóhaj hagyta el a szám, mire Jacob felkapta a fejét:
• Nem érzed jól magad? – Kérdőn tekintettem rá. – Látom rajtad, hogy feszengsz.
• Jól érzem magam, csak kissé fáradt vagyok. – Erőtlenül mosolyogtam, hogy elhiggye. Bár biztos voltam benne, hogy nem fogja. Már épp visszasüppedtem volna a nyomorúságomba, amikor Jacob felpattant.
• Gyere – nyújtotta a kezét – menjünk, sétáljunk tovább.
Elfogadtam a félém nyújtott kezét. Az erdőben sétáltunk, ami nagyon is emlékeztetett egy másfajta sétára. Jacob folyamatosan csacsogott mellettem remélve, hogy ezzel eltereli a figyelmemet, de kevés sikerrel. Az emlékek megállíthatatlanul törtek felszínre és ellepték az elmém. A rét, ahol láthattam Őt napfényben, a bőrének hűvös érintése, a csókok, a meleg tekintete, a mosolya. Önkéntelenül is összerogytam, hiszen a mellkasomon lévő seb hihetetlen fájdalommal lüktetett. Átkaroltam magam, de ez most nem segítetett. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Teljesen belesüppedtem ebbe a fájdalomba. Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a Black házba, csak Charlie ijedt arca van előttem. Még soha nem látott így, ennyire szétesve.
Gyorsan beleraktak a kocsiba és a korházba vittek. A doktor nagy nehezen lefejtette a kezemet a mellkasomról, hogy tudjon adni valami nyugtatót. A gyógyszer hamar eltompította a tudatom, emiatt álomtalan álomba kerültem. Azonban, amint kezdett kiürülni a szervezetemből a nyugtató, a fájdalom megint elérte az elmémet. Próbáltam felhúzni az érzéketlenségem falát, de nem sikerült. Nem tudtam megint csak létezni, most már éreztem is mindent. Négy napig voltam a kórházban, amikor végre haza engedtek. Akkorra már kicsit lecsillapodott a fájdalmam. Charlie is valamennyire megnyugodott, hogy valamennyire rendbe jöttem. Persze ő nem tudja, hogy belül még mindig tombolt az érzés, az agyam teljesen elzsibbasztotta, de tartottam magam a kedvéért. Erre a kis időre ez volt a legkevesebb, amit tehetek.
A terv tökéletes volt, most már csak meg kellett találni az ideális időpontot. De a tervem elég nehezen volt kivitelezhető, mert apám nem hagyott egyedül. A napom nagy részét az iskolában töltöttem, délután, ha ő nem ért rá, akkor pedig Jacobot küldte át. Szegény fiú. Mindig próbált kicsit jobb kedvre deríteni, de csak erőtlen mosolyokra futotta. Nem tudhatta, hogy elvesztettem mindent, leginkább saját magamat. Nem léteztem többé, csak egy élettelen test voltam. Két hónap telt el ilyen szenvedésben, amikor végre egyik délután egyedül hagytak. Mielőtt még elindultam volna végrehajtani a tervem, alaposan körülnéztem a házban. Mindent rögzíteni akartam. Életem legszebb időszaka köt ide. Nem akartam bántani apámat, vagy anyámat, de ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy ők is szenvednek miattam, így talán egy kicsit könnyebb lesz nekik. Ránéztem a Charlie - val közös képünkre, magamhoz öleltem, miközben folytak a könnyeim. Már több mint fél éve ebben a szörnyű állapotban voltam, és ő mindig itt volt nekem. Kínjaimat csak egyvalaki enyhíthette volna, de Ő messze járt. Azt mondta, hogy nem kellek neki, nem vagyok elég jó neki. Nekem ez az élet nem elég jó, nem vagyok hajlandó tovább elviselni. Tartottam magam egy olyan megállapodáshoz, ami igazán soha nem is létezett. „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna” – ez volt a legrosszabb. Ha Ő nincs, én sem élhetek tovább.
Kiléptem a házból a zuhogó esőbe, de nem igazán érdekelt. Gyalog tettem meg az utat a sziklákig. Mindenem csupa víz volt, arcomat még a könnyeim is áztatták. Nem féltem, bármilyen hihetetlen. Sőt, inkább megnyugvást éreztem, azért, mert a fájdalom meg fog szűnni. Nem lesz több tátongó lyuk.
Hamar elértem a sziklákhoz. Tekintetemet körbehordoztam a tájon. Esőben is gyönyörű volt, a természet smaragd színbe öltözött. Mielőtt végrehajtottam volna a tervem, tennem kellett magamnak egy vallomást:
• Edward, – ahogy kimondtam a nevét, a lyuk csak még jobban lüktetett, de már nem érdekelt – nem tudok nélküled élni. A te létezésed az enyém is. Amikor elmentél, mindent felégettél magad mögött. Szeretlek Edward, mindig is szeretni foglak.
Könnyeim függönyén nehezen láttam át, amikor közelíteni kezdtem a szikla széléhez. Halk morgás ütötte meg a fülem. Ezt a hangot ezer közül is megismerném. Félve fordultam hátra. Attól tartottam, hogy akkor eltűnik. Döbbenten néztem szembe Edwarddal. Szeme, mint a sötét éjszaka, tiszta düh sütött belőle, amitől egy kicsit meg is rémültem. Abban a pillanatban, hogy újra láttam őt, minden helyre állt. Nem akartam magamtól eldobni az életem, hiszen itt van, újra. Edward mögött pár lépésnyire ott volt Alice is. Barátnőm arcán félelem és zavaradottság tükröződött, mintha nem tudná, mi következik. Pedig olyan egyszerű: újra mi leszünk. Alice biztos látta, mit tervezek, és ezért vannak itt. Végre boldogan mosolyoghattam. Lépni akartam felé egyet, de véletlenül megcsúsztam. Az esés következtében a sziklák felhasították a ruhám és a bőröm, a vér kezdett kiszivárogni. Láttam Edwardon, hogy a szomjúság kezd felülkerekedni rajta. Szerelmem torkából vad morgás tört utat, és hirtelen mellettem termett. Hűvös ajkait megérzetem a nyakamon, majd egy kis fájdalmat is, ahogy belém mélyesztette fogait. Békesség szállt rám, és én mosolyogva vártam a közelgő halált.
Az utolsó hang, amit hallottam, Alice rémült sikolya volt, majd egy rántást éreztem, ahogy a szeretett férfit elszakítják tőlem. Rémülten kaptam utána, de a kezemet megbénította a testemet elborító tűz…