A Tündér útja a Harcosig

Nagyon boldog névnapot kívánok Fanninak!

• Segítség! Elégek! – sikítottam már sokadszorra, mégsem hallotta senki. Miért nem segítenek? A tűz, ahogy tombolt bennem, mintha elevenen akarna elemészteni. Hihetetlen fájdalom járta át a testemet. Nem tudom, mióta tartott már ez az őrjítő érzés, de nem bírok többet elviselni. Újabb sikítás tört utat magának, majd hirtelen minden elmúlt. Zihálva kapkodtam levegő után. Vártam, hogy mikor bénítja meg a fájdalom újra a testemet, de nem történt semmi.
Kinyitottam a szemem és a látvány teljesen meglepett. Egy sötét helyen voltam, de mégis mindent tisztán láttam. Reflexszerűen vettem levegőt, azonban rögtön meg is bántam, mert a bűz elviselhetetlen volt. A szagok után jött egy újabb érzés, a szomjúság. A torkomat kaparta a szárazság. Próbáltam nyelni, de nem sikerült.
Lassan felálltam, és meglepett a mozdulatom rugalmassága és kecsessége. Lágyan mosolyogtam, majd hirtelen képek jelentek meg előttem. „Egy erdőben sétáltam, gyönyörű napsütés volt, az ágak között átszűrődött a napfény, ami néha megcsillant a bőrömön. A következő pillanatban már futottam, majd pedig egy szarvas vérét ittam. Az ivás végeztével az arcom elégedett volt, de a tekintetem vörös volt.”
Nagyon megijedtem a látványtól, és nekimentem a falnak, amiből éles szegek álltak ki. Vártam a fájdalmat, biztos voltam benne, hogy belém állt, de nem történt semmi. Megtapogattam az oldalam, de sértetlen volt. Ránéztem a kiálló szegekre, aminek a vége teljesen elgörbült. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de a látvány miatt vissza is rántottam. A bőröm nagyon fehér volt, mondhatni hófehér. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik. Abban biztos voltam, hogy erről a sötét helyről ki kell szabadulnom. Gyorsan körbenéztem az ajtót keresve, amit hamar meg is találtam. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Gondoltam beragadt, így kissé erősebben nyomtam le, amitől megadta magát és letört. Csodálkozva néztem rá, de azzal nyugtattam magam, hogy már biztos régi volt.
Ahogy kiléptem az ajtón egy gyönyörű zöld erdőben találtam magam. Csodálatos látvány volt a zöld különböző árnyalataiban pompázó erdő. Nyugalmamat a torkomban lévő kaparás zavarta meg. Önkéntelenül odakaptam a kezem, mintha ez bármit segítene. Vettem egy mély levegőt, és hirtelen ráeszméltem, hogy eddig nem lélegeztem. Magamba szívtam az erdő friss illatát, de megéreztem valami újat is. Kissé fémes illata volt, de nagyon finom is. Elindultam az illat irányába, majd megláttam egy magányosan legelésző szarvast. Hatalmas állat volt, bundája fényesen csillogott. A számat elöntötte ismeretlen íz, és abban a pillanatban rávettettem magam az állatra. Mohón haraptam bele és kortyoltam a vérét. Annyira természetesnek éreztem a tettemet, mintha mindig ezt csináltam volna. Miután végeztem, akkor jöttem rá hirtelen, hogy ezt láttam a látomásban. Pontosan azt tettem, minden mozdulatom ugyan olyan volt.
Leültem az egyik közeli fa ágára, hogy átgondoljam a történteket. Először is, látomásom volt. Ezt nem éreztem furcsának, mélyen legbelül éreztem, hogy nem ez volt az első alkalom. Másodszor, gyors vagyok és nagyon erős, a látásom és a szaglásom tökéletes. A harmadik, ami leginkább meglepő volt: vért ittam. Az életet adó nedűt a legnagyobb természetséggel fogyasztottam el.
A kézenfekvő magyarázat az lett volna, hogy megőrültem és valószínűleg hallucinálok. Azonban ha tovább gondoltam a dolgokat, tudtam, hogy valami megváltozott és ez a változás nem rossz. Végignéztem a testemen, majd megállapítottam, hogy még mindig apró vagyok és vékony, csak a bőröm színe változott, de én szerettem. Kellene egy tükröződő felület, hogy tényleg lássam magam. Fülelni kezdtem és meghallottam egy folyó hangját. Leugrottam az ágról és futni kezdtem.
Amint odaértem a folyóhoz a látványa lenyűgözött. Vize hihetetlenül kék volt és nagyon tiszta. Láttam az alján a kis halakat, a kavicsokat. Lassan mentem közelebb, féltem a látványtól. Odaléptem a parthoz és letekintettem a folyóra. Az arc, ami visszanézett rám, döbbent volt. a bőröm a már ismert fehér volt, fekete hajam függönyként keretezte az arcom, tökéletes kontrasztot adva neki. A vonásaim ismerősek voltak, de mégis mások. Lassan néztem bele a tükörképem szemébe, ami karmazsinvörösben játszott. A szín vad volt, mégsem rémültem meg tőle, mert láttam benne a szelídséget. Miközben elemezgettem a képet, a nap lassan utat tört magának az erdő fái között és néhány sugara megcsillant az arcomon. Ahol elért a napfény, ott a bőröm megcsillant, mintha ezernyi gyémánttal lenne kirakva. Odaemeltem a kezem, hogy megérintsem, de a kezem is elkezdett szikrázni. A nap egyre jobban teret nyert magának, így a testem több helyen csillogott. A rajtam lévő kis fehér ruhából kilógott a kezem és a lábam is. Lefeküdtem a fűre és elbűvölve néztem a látványt. Élveztem a nap simogatását, de annál jobban a csillogást. A gondolataimat a sötétedés szakította meg. Most, hogy elérkezett az éjszaka, nagyon magányosnak éreztem magam. Csak sétálgattam az erdőben és vártam, hogy elnyomjon az álom. Behúzódtam egy fa törzséhez, de éberségem egy percre nem múlott. Dühömben felpattantam és elkezdtem futni.
Rohanásomból egy illat késztetett megállásra. Hasonlított a ma érzett illathoz, de mégsem volt ugyanaz. Ez édesebb volt, amitől újra azt a keserű ízt éreztem a számban.
A közeli tisztáson kirándulók voltak, akik a tábortűznél beszélgettek. Lassan közelítettem feléjük, mint egy ragadozó, aki becserkészi az áldozatát. Amint a látóterükbe kerültem, furcsán mértek végig, szemükben félelem tükröződött. Agyamat elborította a köd, csak a bőrük alatt futó kékes erekre tudtam figyelni. Épp közelebb akartam menni, amikor újabb látomás jelent meg előttem. „A kirándulókra vetem magam, a nyakukat gyorsan eltöröm, mielőtt sikítani tudnának. A fejemben lévő téboly uralma alatt a nyakukra tapasztom a szám és mohón kezdem szívni a vérüket.”
A látomásom kitisztította a tudatomat, és rémültem futottam el az emberektől. Az utamba került egy puma, ami megállásra késztetett. Az állat illata mágnesként vonzott. A ragadozó kifinomult léptekkel közeledett felém, nem tartott ellenfélnek. Az összecsapás nem tartott sokáig, hamar leterítettem a nagymacskát. A vére megnyugvást jelentett számomra, a torkomban lévő kaparás is jelentősen enyhült.
Összetörten leültem és könnyek nélkül zokogtam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, féltem, hogy az őrület határán járok. Próbáltam visszaemlékezni az életemre, de nem ment, csak az ébredés utáni pillanatok vannak meg. Nevetséges, de egyedül csak a nevemmel voltam tisztában. Ebbe a kicsiny névbe kapaszkodtam, mint régi életem megmaradt darabkájába.
A gondolataimat egy újabb látomás zavarta meg. „Texasban sétálgatok, már alkonyodik. Az emberek nem néznek furcsán rám, pedig a szemem még mindig vörös. Az illatuk már nem izgat. Egy ivó felé tartok, keresek valakit. Amint belépek, rájöttem, hogy mit is keresek. A szőke férfi ott ült a pultnál. Az idegen hátrafordult, gyönyörű arca magával ragadott. Soha nem láttam, mégis egy név hagyta el halkan a számat: Jasper.”
A látomás boldogsággal töltött el, hiszen nem vagyok egyedül, van még valaki rajtam kívül. Ezzel új célt nyert az életem. Meg kell találnom a látomásomban szereplő férfit. Az első lépés az, hogy megtudom, hol is vagyok.
Lassan, emberi tempóban elkezdtem sétálni, hátha hallok valami zajt, de nem történt semmi, csak az erdő moraját hallottam. Séta közben egy édes illatot hozott felém a szél. Elindultam az illat irányába, ami furcsán ismerős volt. Menet közben újra látomásom volt. „Az illat egy hozzám hasonló lénytől származott. Magas, jó testfelépítésű volt, a szemei azonban aranyszínűek voltak.” Odaértem az ismeretlenhez, aki kicsit hátralépett.
• Látom, hogy újszülött vagy. – Furcsán néztem erre a kijelentésére, de nem foglalkoztam vele. – Nem szeretnék harcolni. Ha ez a te terültetd, akkor elmegyek.
• Nem értem, hogy miről beszélsz. Miért akarnék harcolni? – Ez volt az első alkalom, hogy megszólaltam, és a hangom nagyon meglepett. Gyönyörűen csengő hang volt.
• Fogalmad sincs, hogy mi vagy te, igaz? – Én csak egy aprót biccentettem, mire az idegen folytatta. – Átváltoztál és most már vámpír vagy. – Amint ezeket a szavakat kimondta, tudtam, hogy igaza van. A kirakós darabjai összeálltak. Magam is rájöhettem volna.
• De te más vagy – jutott eszembe hirtelen. – Neked nem vörös a szemed.
• Valóban, én nem emberi véren élek. Soha nem tudnék embert bántani, így az állatok vérével táplálkozom.
Elbűvölve bámultam rá. Tehát mégis vagy remény, nem kell gyilkossá válnom. Boldogan mosolyogtam, mire a férfi is visszamosolygott. Szemében szelídség volt és mérhetetlen szeretet.
• Esetleg meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk?
• Kanadában, nem messze a határtól.
• Köszönöm az információt, és a reményt! – Meg sem vártam a válaszát, egyből futni kezdtem. A férfi szelíd arca beleégett az emlékezetembe. Remélem, még látni fogom.
Amint elhatároztam, hogy megkeresem Jaspert, a látomások sokasága rohamozta meg az elmémet. Láttam, hogy merre fogok menni, hol táplálkozom, így nagyon könnyű dolgom volt.
Hamar elértem Texas határát, amitől nagyon izgatott lettem. Nappal értem oda, emiatt várnom kellett alkonyatig. Elmentem vadászni, hogy jobban bírjam az emberek között. Lassan jött az alkony, mire én egyre idegesebb lettem.
A szürkületben egy köpenyt a fejemre húzva sétáltam a város utcáin az ivót keresve. Pár perc után már az épülettel szemben álltam. Félve léptem be az ajtaján, tekintetem egyből a pulthoz siklott. Ott ült Ő, mint egy tökéletes szobor. Gondolom megérezte az illatom, mert felém fordult. Az arca még csodálatosabb volt, mint a látomásomban. Vörös szeme kérdőn meredt rám, de én magabiztosan elindultam felé.
• Sokat kellett keresnem téged – számat angyali mosolyra húztam. Jasper pedig leszállt a székről, majd déli akcentussal megszólalt.
• Sajnálom … - kezdett bele gyönyörű hangjával.
• Alice – finoman kinyújtottam a kezem.
• Sajnálom, Alice. – Megérintette a kezemet, amitől borzongás járta végig a testem.
Lassan, emberi tempóban sétáltunk ki a városból, szótlanul, hiszen nem kellettek szavak. Miután már biztonságos volt futni kezdtünk. Mosolyogva suhantunk egymás mellett, kezünk szorosan összefonva. A hold fényében Jasper bőre tompán megcsillant, ami még inkább kihangsúlyozta vörös szemét.
Az erdőben egy csodálatos rétre értünk, amit egy vízesés szelt ketté. A vízhez sétáltunk, kíváncsi voltam a tükörképünkre. Két gyönyörű, sápadt arc nézett vissza ránk. Rajtam leírhatatlan boldogság látszott, Jasper tekintetében szeretet és bizalom volt.
• Jasper … - szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam befejezni a mondatot.
A férfi maga felé fordított és lágyan elmosolyodott. A következő pillanatban az arcomat finomat a kezei közé fogta és megcsókolt. Ajka finoman érintette az enyémet, ha nem vámpír lennék, alig érezném. Amikor elhúzódott tőlem hihetetlen boldogság járta át a testem. Ha tudnék repülni, már szárnyra kaptam volna. Én is szerettem volna megcsókolni, de hirtelen látomásom támadt. „Jasper és én egy kis kápolnában vagyunk, körülöttünk hozzánk hasonlók. Az esküvőnket láttam, amint kimondjuk egymásnak az igent. A következő képen egy nagy házban vagyunk, ami az erdő közepén áll. Egy család vesz minket körbe. Rosalie, Emmett és Edward a testvéreink, Esme és Carlisle pedig a fogadott szüleink.”
A látomás hirtelen megszakadt, de az arcomon hatalmas vigyor terült el. Gyorsan elhadartam Jaspernek, hogy mit láttam, az életemről ráérek útközben beszámolni. Mikor Carlisle – ról beszéltem, akkor tudatosult bennem, hogy én már láttam őt. Ő volt az, aki tudtán kívül jó útra térített.
• Ideje indulnunk, a családunk már vár ránk. – Aprót biccentett, majd kéz a kézben futni kezdtünk.