Újabb unalmas nap a suliban, és csak nézek magam elé. A tanár csak magyaráz és magyaráz, de a gondolataim teljesen máshol járnak. Napok óta nagyon furcsa dolgok történnek. Olyan érzésem van, mintha valaki követne. Félek, de a szüleimnek nem mertem mondani.
- Miss Roberts – a tanár hangjára ijedten kaptam fel a fejem. – Meg tudná mondani a feltett kérdésre a választ?
- Én… - elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lehetett az, de nem tudtam. – Sajnálom, de nem.
- Ebben az esetben kérem, figyeljen jobban.
- Természetesen, Tanár úr!
Próbáltam odafigyelni, de nem ment. Kint zuhogott az eső, teljes homályba burkolva a vidéket. Kinéztem az ablakon, és mintha a parkolóban ott állt volna egy fekete ruhás alak. Szívem egyből őrült iramot diktált, ő az, aki követni szokott. Ijedten ugrottam fel a székről, mire mindenki úgy nézett rám, mint egy elmebetegre.
- Miss Roberts, kérem, fáradjon ki az óráról! Ne zavarja a többieket!
Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, és kimentem a teremből. A folyosó falának nekidőlve próbáltam magam egy kicsit összeszedni. Hangosan ziháltam, szememet ellepték a könnyek. Nem ez volt az első eset, hogy látok valakit a parkolóban, vagy az utcán. A magas, fekete ruhás férfi biztos követ. Nem mertem egyedül kimenni a kocsimhoz, így inkább megvártam, amíg kicsengetnek. A folyosót hamar ellepték a diákok, én is beálltam az áradatba, amely sodort magával. Kiérve az épületből úgy kapkodtam a fejem, mint egy riadt kismadár, hátha megint látom a férfit, azonban senkit nem láttam. Hamar beültem a kocsimba, remegő kézzel indítottam és a sebességhatárok figyelembe vétele nélkül mentem haza. A dugó szokás szerint hatalmas volt, a normális huszonöt helyett sikerült negyven perc alatt hazaérnem.
A szüleim nem voltak itthon, üzleti úton vannak. Utáltam egyedül lenni, de nekik a munka volt az első. Mindent megkaptam, amit csak kívántam, kivéve a szeretetüket. Idén töltöttem a tizennyolcat, és megleptek álmaim autójával, egy Nissan Qashqai terepjáróval. Örömöm mégsem volt teljes, mert akkor sem voltak itthon, úgy küldették. Felmentem a szobámba, lepakoltam a cuccom, majd a nappaliba mentem az ebédemmel együtt. Még szerencse, hogy tudok főzni. Semmilyen érdekes film nem ment, hamar elnyomott az álom.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki kopog az ablakon. Számat hatalmas sikoly hagyta el, remegve mentem oda, hogy megnézzem, ki az. Szerencsémre, csak az eső eredt el, és a hangok miatt az a felelős, de én már az őrület határán álltam. Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy követnek? Az utcán nem működött a világítás, teljes sötétségbe burkolta a környéket. Nagyon fáradt voltam, a szobámig nem volt erőm felvonszolni magam, így újra a kanapéra rogytam le. Szemhéjam ólomsúlyú volt, nem volt erőm az ébrenlétért küzdeni.
Hétvégéim mindig unalmasan teltek el. Nem volt szükségem pénzre, de ilyenkor a helyi kávézóban dolgoztam. Reggel felvettem az egyenruhám, majd siettem a munkahelyemre. A főnök, Mike, nagyon rendes ember volt. Gyorsan helyreraktuk a székeket, majd kinyitottunk. Az első vendégek meg is érkeztek pár perc múlva, mosolyogva köszöntöttem őket.
- Jó reggelt! Adam, Peter, mit hozhatok?
- Jó reggelt, Zora! Két kávét légy szíves, és két pitét.
- Máris hozom.
Alig telt el fél óra, a kis kávézó máris tele volt. Egy perc időm sem volt, legalább nem gondolkoztam. Az ismerős arcok megnyugtatóan hatottak az idegeimre. Sajnos a reggeli csúcsforgalom hamar elült, délig sajnos csak pár vendég lézengett. Mike-kal beszélgettem, amikor hallottuk a bejárati ajtó feletti csengő halk hangját. Egy fiú lépett be rajta, akinek a látványától a szám is tátva maradt. Magas volt, sötétbarna haja kócosan meredezett felfelé. Bőre gyönyörű kreolos, szeme, akár éjszaka, olyan fekete. Szája tökéletes ívű, ajkai vastagok. Az az érzésem támadt, mintha egy angyal szállt volna közénk. Soha nem láttam nála szebb fiút. Remegő térdekkel mentem az asztala felé. A hangom nem találtam, kissé dadogva szólítottam meg.
- Üdv… a … Ferrara kávézónál. Mit … hozhatok?
- Egy hosszú kávét kérnék három cukorral. Köszönöm.
Hangja selymesen simogató volt, akár egy tökéletesen megkomponált mű. A kért kávét hamar elkészítettem, majd kivittem az asztalához. Köszönetképpen rám mosolygott, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.
Elbűvölve figyeltem minden mozdulatát. Olyan kecses volt, mintha nem is emberi lenne. Nem törődött az őt bámuló lányokkal, folyamatosan engem figyelt. Nem értettem miért, ezért többször végigtapogattam a ruhámat, hátha van rajta valamilyen folt, de nem találtam. Gondolom, azon mulat, hogy milyen szerencsétlen voltam, és hogyan dadogtam. Mégis mi másért nézne? Nincs bennem semmi különleges. Hosszú, szőke hajam lófarokban hátrakötve, arcomon nincsen smink, sőt az egyenruhám sem mondható csinosnak. Éreztem, hogy az arcom már ég, ezért inkább elfordultam, és úgy csináltam, mint akinek nagyon sok dolga van.
Értelmetlenül pakolgattam jobbra – balra a tányérokat, mikor a fiú intett. Vettem egy nagy levegőt, és az asztalához sétáltam.
- Szeretnék fizetni. Hoznád a számlát?
- Persze, természetesen. Mindjárt jövök.
Miután rendezte a számlát, még nem hagyta el a helyiséget, hanem üldögélt, mintha várna valamire. Minden bátorságom összeszedtem és odamentem hozzá.
- Segíthetek valamit? Esetleg kérsz még egy kávét?
- Én… nem köszönöm. Igazából veled szeretnék beszélni, Zora.
- Honnan tudod a nevem? – teljesen összezavarodtam. Nem is ismerem.
- Ez most nem lényeg. Veszélyben vagy. Mikor végzel ma?
- Ez valami rossz vicc? Miért bíznék benned, nem is ismerlek!
- Tudom, de most nem mondhatok többet. Mikor végzel ma?
- Hétkor, de … - mielőtt még bármit mondhattam volna, belém fojtotta a szót.
- Hétre idejövök és mindent elmagyarázok.
Amint ezt kimondta, már ki is viharzott az ajtón. Döbbenten álltam az asztalnál, kérdések ezrei zúgtak a fejemben. Honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy követnek? Egyáltalán, ki ő?
Lenéztem az asztalra, és láttam, hogy otthagyott egy cetlit. A papíron ez állt: Bízz bennem, kérlek! Teljesen össze voltam zavarodva. Szívem szerint már rég hazamentem volna, de valami mélyen azt súgta, hogy ne tegyem.
A munkaidőm csigalassúsággal telt le. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, de azért óvatosan léptem ki az ajtón. Egy koromfekete autónak támaszkodva láttam meg az idegent. Amikor meglátott, gyorsan odalépett hozzám, majd a derekamat átkarolva a kocsihoz terelt.
- Siess. Nincs sok időnk – angyali hangja tele volt félelemmel.
- Mégis miért mennék veled? – tettem fel az ésszerű kérdést, majd megmakacsoltam magam, és megálltam.
- Zora, kérlek. Gyere! – Aggódást láttam a szemében és elindultam az autó felé.
Beültem a kocsiba, majd ő is bevágódott mellém, és nagy sebességgel elindult.
- Még a nevedet sem tudom, de azt kéred, hogy bízzak meg benned! Honnan tudjam, hogy nem egy … - folytattam volna, de egy szigorú pillantásával elhallgattatott.
- Ha bántani akarnálak, már rég megtehettem volna. Amúgy Miron.
- Tessék? – nem igazán értettem miről beszél.
- A nevem. Miron.
Eltűnődtem a nevén. Nagyon érdekes volt, még sosem hallottam. Pont olyan különleges volt, mint a fiú. Kicsit ízlelgettem magamban és egyre jobban tetszett. Vezetés közben nagyon koncentrált, a fejét jobbra – balra kapkodta.
- Hova megyünk? – hangom egy oktávval feljebb csúszott, rajtam is kezdett eluralkodni a fiú nyugtalansága.
- Hozzád. Ott vagy leginkább a biztonságban. Az otthonodban nem tudnak bántani.
- De kik? Miért akarnak bántani? – az idegességtől már remegtem, mire ő megfogta a kezem. Az érintése nyomán a testem nyugalom járta át.
- Amint megérkeztünk mindent elmondok, ígérem.
- Rendben. Hiszek neked – magam sem tudom, hogy miért, de tényleg így éreztem.
A kerekek csikorogtak, miközben lefékezett a ház előtt. Gyorsan kiszállt, majd megkerülte a járművet, és ajtót nyitott nekem.
- Fuss oda a bejárathoz, és juss be olyan hamar, ahogy csak tudsz. Én mögötted leszek és figyelek addig.
Kiszálltam a kocsiból, majd odarohantam az ajtóhoz. A kezem remegett, a kulcsot nem tudtam rendesen megfogni.
- Zora, kérlek, siess. Nincs sok időnk. Már jönnek.
Végre sikerült kinyitnom az ajtót. Hátrapillantottam, hogy szóljak neki, de a látvány miatt nem jött ki egy hang sem a torkomon. A földből kezdek kiemelkedni az árnyak, majd lassan emberi formát öltöttek. Arcuk nem volt, csak a nagy feketeség. Teljesen leblokkoltam, csak azt éreztem, hogy valaki lök rajtam egyet, majd hogy becsapódik a bejárati ajtó.
A lökés miatt elestem. Soha nem láttam ennél félelmetesebbet. A fekete alak, aki követett, azok közül az egyik volt. Nehezen lábra álltam, de a remegésem nem múlt el. A nappaliba érve láttam, hogy Miron mindenhol felkapcsolja a lámpát, és a függönyöket behúzza. Értetlenül néztem rá, mire ő végignézett rajtam, majd elém lépett.
- Szerencsére nincs semmi bajod. Bocsánat, hogy meglöktelek, de nem mozdultál.
- Köszönöm – hangom csak halk suttogás volt. – Ha te nem vagy, akkor azok az izék rám támadtak volna.
Fáradtan rogytam le a kanapéra, ő pedig velem szemben foglalt helyet.
- Most pedig válaszokat akarok – jelentettem ki ellenmondást nem tűrően.
- Rendben. Amit mondani fogok, szürreálisnak tűnik, de el kell fogadnod. Megértetted? – aprót bólintottam, mire ő felállt és járkálni kezdett.
- Nos, akiket az előbb láttál, ők az Árnyékvilág Harcosai. Én a Fény Őrei közé tartozom. Folyamatos harc dúl a két faj között. Egyeduralomra törekszenek, hogy igába hajtsanak minden embert. Sajnos a múltkori esetnél hibáztam. Későn érkeztem, és ez egy ember életébe került. Emiatt lettem kegyvesztett, és megfosztottak a szárnyaimtól. – Teljesen elámultam a hallottakon, de tudtam, hogy ez még közel sincs vége a történetnek. – Ahhoz, hogy újra valódi Őr legyek, meg kell védenem téged.
- De mire kellek én? Csak egy egyszerű lány vagyok – kijelentésemre halkan felnevetett, majd leült mellém és megfogta a kezem.
- Nem vagy egyszerű ember. Látó vagy. Ennek a képességednek köszönhetően látod a Harcosokat, és ha lenne szárnyam, azt is látnád. Azért kellesz nekik, hogy ezt az ajándékot kihasználják. Ha megkaparintanának, akkor lehetővé tennéd nekik, hogy bármikor felismerjenek minket. Az Árnyékvilág Harcosai csak akkor jöhetnek elő, ha a Nap nem világítja be a Földet.
- Szóval, - kezdtem bele a mondandómba. Idegességemben most én jártam a köröket a nappaliba – belecsöppentem két ellenséges faj csatájába az akaratomon kívül, és most az életem veszélyben van, mert Látó vagyok. – Magam sem tudom miért, de tetszett, hogy különleges képességem van. – Mit kell tennem? Hogyan tudok védekezni a Harcosok ellen?
- Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Ha elkötelezed magad a fajunk mellett, akkor te is névlegesen a Fény Őrei közé fogsz tartozni. A harc emberéletekért folyik. Ha vállalod a kockázatot mások életéért, akkor kapsz egy kardot, aminek a segítségével megsemmisítheted őket.
- Nekem… gondolkoznom kell.
Elrohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Nincs sok választási lehetőségem. Nem élhetek azzal a tudattal, hogy segíthetnék, de nem teszem. Nem hagyom magam megfélemlíteni az Árnyékvilág Harcosainak. Okkal kaptam a képességem, élnem kell vele. Hihetetlen erőt éreztem magamban és tudtam, hogy ezzel a sorsom megpecsételődött. Örökös veszélynek leszek kitéve, de megvédhetem magam és az embereket.
- Rendben. Benne vagyok. Csináljuk ki ezeket a Harcosokat!
Miron arcán újra elterült az angyali mosoly, majd elém lépett és szorosan magához ölelt.
- Büszke vagyok rád. Nagyon erős lány vagy. Tessék – nyújtott felém egy ragyogó kardot, ami a semmiből került elő. – Ez a tiéd.
- Hmm, köszönöm. Menjünk. Nem akarok örökké bezárkózva élni.
Kilépve az ajtón már közel sem találtam olyan jó ötletnek ez az egészet. Miron megérezhette a félelmemet, bíztatásul megfogta a kezem.
- Nyugalom. Erre születtél. Látó vagy. Hagyd, hogy a képességed vezessen.
Eltökéltem néztem bele a sötétségbe, amikor az megmozdult. Láttam újra kiemelkedni az árnyakat. Felvették emberi alakjukat, majd felénk indultak. Hihetetlen dühöt éreztem irántuk, a félelem teljesen elhagyta a testem.
Soha nem tapasztalt erővel és gyorsasággal vetettem rá magam az egyik masszára. Kihasználtam meglepetés erejét és belemártottam a kardomat. A feketeséget beragyogta a fény, majd eltűnt a Harcos. A másikkal Miron végzett, de a harmadik rám rontott. Előbbi sikeremből kiindulva vártam, hogy belerohanjon a kardomba. Ehelyett emberfeletti gyorsasággal mellettem termett, a torkomra tette a kezét és fojtogatni kezdett. Erőm egyre inkább elhagyott, a kard kiesett a kezemből. Már majdnem feladtam, amikor a fény kettészakította az Árnyékvilág Harcosát.
Ájultan estem a földre. Hallottam, hogy valaki folyamatosan a nevemet mondogatja.
- Zora, kérlek! Kelj fel, Zora! Ne add fel!
Miron volt az. Lassan nyitottam ki a szemem, mire ő megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Ugye tudod, hogy tiéd a világ legszebb homályos tekintete? – hangjában nevetés bujkált. Gondolom, a Harcos támadása kicsit megviselt.
Mielőtt válaszoltam volna neki, észrevettem, hogy valami megváltozott. Mikor rájöttem, hogy mi az, szorosan magamhoz öleltem.
- Vannak szárnyaid! Miron, visszakaptad őket!
Segített felállni, majd hátranyújtotta a kezét, hogy megfogja őket.
- Köszönöm – teljesen meghatódott, és újra rám mosolygott, mitől a szívem kihagyott egy ütemet. Lélegzetelállító volt.
Kicsit hátra lépett, majd szélesre tárta a szárnyait. Most már valódi angyal volt, egyszerűen lenyűgöző.
- Szabad? – nyújtotta felém a kezét az angyal.
Félve csúsztattam a kezem a tenyerébe, mire ő ölbe kapott és lassan emelkedni kezdett a földről. Nem mertem kinyitni a szemem, szorosan hozzá bújtam.
- Zora, nyisd ki a szemed.
- Nem merem. Félek, hogy lezuhanunk.
Válaszul csak nevetett egyet és én bátortalanul kinyitottam a szemem. A város fölött szárnyaltunk. Ránéztem Mironra, aki olyan gyönyörű volt, mint még soha. Leírhatatlan látvány volt a hatalmas szárnyaival.
- Ez egy álom – hangom meghatódottan csengett.
- Nem Zora. Ez nem álom. Ez a valóság.
Mindketten felnevettünk, majd együtt tovaszárnyaltunk az éjszakába.
