2011. március 22., kedd

Zabolátlanul


A felkelő nap sugarai utat törtek maguknak a vékony felhők között, gyémántos csillogásba burkolva a harmatos rétet. A természet lassan ébredezett, az erdő egyre zajosabbá vált. A közelben pihenő vadlovak közül az ébenfekete kiscsikó is mozgolódni kezdett. Érdekelte az erdő zenéje, színei, a szél süvítése. Lassan, ám egyre magabiztosabban lépkedett hosszú, vékony lábain, amikor egy másik ló az útját állta. Az anyja dühösen fújtatott egyet, mire a kiscsikó leszegett fejjel ballagott vissza a többiekhez. Nem értette, hogy miért dühös rá az anyja, amikor ő csak szaladni akart, játszani, érezni a bársonyos szél simogatását szabadon, zabolátlanul. Alig várta, hogy egy kicsit nagyobb legyen, és ne szoruljon rá a szülői felügyeletre.

A kislány duzzogva állt a tükör előtt. Ma van a hatodik születésnapja és a ruha, amit dadája rá akar erőltetni, cseppet sem tetszett neki. Dacosan összefonta két kis karját a mellkasa előtt, szemei szinte villámokat szórtak.
- Dadus, mondtam már tegnap, hogy nem szeretném ezt a rózsaszín förtelmet felvenni – a kislány tudta, hogy nyert ügye van a dadájával szemben, tőle mindig mindent megkapott, akárcsak a szüleitől.
- Rendben, Nadine. Akkor, melyiket szeretnéd? – Nadine győzedelmes mosolyra húzta a száját, majd rámutatott az ágyon fekvő fehér ruhára.

A dada felsóhajtott, tudta, hogy kár ellenkeznie a kislánnyal. Sajnálta, hogy a gyermek ennyire el lett kényeztetve. A szülei sikeres üzletemberek voltak, kevés szabadidővel, a szeretetüket pedig ajándékokkal próbálták kifejezni.
Gyakorlatilag ő nevelte fel a kislányt, a sajátjaként szerette. Ismerte már annyira, hogy lássa az égszínkék szemekben a szomorúságot és a felnőttekre jellemző keménységet, makacsságot. Mintha ezek a szemek nem is egy hatéves gyermekhez tartoztak volna.
Feladta a kislányra a kért ruhát, majd hosszú, szőke haját lófarokba kötötte. Nadine elégedetten nézett végig magán, egy hercegnőt látott a tükörben. Fájdalmasan gyönyörű arcán felragyogott a mindenkit elbűvölő mosoly.
Kinézett a szobája ablakán a hatalmas kertre, ahol már felállították az ugrálóvárat, az asztal roskadozott az édességektől, a vendégek jóízűen beszélgettek, csak a mamát és a papát nem látta sehol. Bízott benne, hogy csak késik a gépük, és nem felejtették el a lányuk születésnapját. Újra magára erőltette a legszebb mosolyát, elvégre a vendégek előtt nem lehet szomorú, majd belebújt a fehér, kristályokkal díszített balerinacipőjébe, és dadájával a kert felé indultak.

Az ébenfekete ló patái szinte hangtalanul dobbantak a lágy füvön, az izmai megfeszültek minden egyes mozdulatnál. Versenyt futott a széllel, maga mögött hagyva a fákat, bokrokat. Sebesen futott, de még gyorsabb akart lenni. A csordában nem talált legyőzőre, a szél volt csak állandó vetélytársa. Az erdőből kiért egy tágas mezőre, amit vadvirágok díszítettek, a fű pedig zamatos és friss volt. A fekete szépség zavartalanul élvezte a természet ajándékait, azonban hirtelen ismeretlen zajok törtek meg az idillt. Halk lépésekre lett figyelmes, amik egyre inkább közeledtek felé. Ijedten kapkodta a fejét, a legjobb menekülési útvonalat keresve, de minden irányból csak a lépések zaját hallotta. Hirtelen megindult visszafelé, az erdő biztonságát keresve, amikor kötelek szorultak a nyakára, ezzel megállásra késztetve őt. Kétségbeesetten felnyerített, két lábára állva próbált kiszabadulni, de minden hiába volt. Épp neki akart rontani az egyik fogva tartójának, amikor szúró fájdalmat érzett a lábában, majd pedig a világ sötétségbe borult.

Nadine csalódottan ült a gazdagon megterített asztalnál. Mérges volt, mert a szülei még nem érkeztek meg, de még csak nem is telefonáltak. Torkában hatalmas gombóc volt a visszatartott könnyek miatt, de megfogadta, hogy soha többe nem fog sírni. A rengeteg ajándék ott tornyosult előtte, de ő nem erre vágyott. Irigykedve nézte a körülötte játszó gyerekeket, akik boldogan és felhőtlenül kacagtak. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő édesanyját. A nő szorosan a karjaiba zárta kicsi lányát, Nadine pedig melyen beszippantotta Anyu illatat. Tekintetével az édesapját kereste, de nem látta sehol.
- Anyu, hol van Apu? – a kislányról lehullott az érzéketlenség gondosan felépített álarca, hangja kissé megremegett a feltörni készülő könnyek miatt. Hát mégis elfelejtette?
- Gyere Kicsim. Van egy meglepetésünk.
A kislány szorosan fogta anyukája kezét, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, miközben az istálló felé vették az irányt. Nadine szíve őrületes tempóban vágtatott, de nem a meglepetés miatt, hanem mert megpillantotta az édesapját. A férfi hatalmas mosollyal köszöntötte kicsi lányát, aki futva tette meg a köztük lévő rövid távolságot. Apu felkapta Nadine-t, majd hatalmas puszit nyomott a lányka rózsás arcára.
- Boldog születésnapot, kicsim! Reméljük, tetszeni fog az ajándék.
A kislány izgatottan várta a meglepetést, szeme tágra nyílt az izgalomtól. Két ember jött ki az istállóból, maguk mögött vezetve a világ legszebb lovát. Fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka, büszke fejét felszegte, tekintete úgy izzott, akar a tűz. Nem tudott megszólalni, csak elmélyülten tanulmányozta a csodát maga előtt. Elindult apró kis lábain, hogy megérintse, de a ló fújtatott egyet és hátrálni kezdett. Nadine értetlenül nézett, hiszen ő nem akarta bántani, ő a barátja akart lenni. Csalódottan lebiggyesztette telt ajkait, majd az apja felé fordult.
- Miért nem szeret engem, apu?
- Nadine, ez egy vadló. Először be kell törni, utána a barátod lesz. Most még fél tőled.

A lovat visszavezették a karámjába, Nadine pedig követte a két férfit. Elhatározta, hogy nem hagyja magára a lovat, hiszen fél. Türelmesen leült a szalmára, nem érdekelte a születésnapi összejövetel. Ő is mindig félt, hogy ha magányos volt, és úgy gondolta, hogy ez biztosan segít. Hosszú órákon keresztül csak nézegette a gyönyörű állatot maga előtt, majd a fáradtság erőt vett rajta, és mély álomba merült.

A fekete szépség kíváncsian méregette a kislányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ő más, mint a többi kétlábú, de azért nem árt az elővigyázatosság. Idegesen járkált fel s alá a túl szűk karámban. Nem érezte magát jól, a végtelen mezőkre és erdőkre vágyott. Érthetetlen volt számára, hogy a többi bezárt állat hogyan viseli ilyen jól ezt a fogságot. Dühösen fújtatott, rótta a köröket, miközben a kislány teljes nyugalommal nézte őt. Belefáradt ebbe a fogságba, fejét lehajtva próbált beletörődni a sorsába.

Nadine az egész éjszakát az istállóban töltötte. A dadusa hozott neki egy vastag takarót, mikor közölte, hogy ő nem megy fel a szobájába, mert nem hagyhatja magara az ijedt állatot. Reggel hangos nyerítésre lett figyelmes, amitől egyből felébredt. Lova sötét szemébe nézett, és megijedt a látványtól. Csak egy éjszaka telt el, de mintha eltűnt volna a tegnapi lobogó tűz a szemekből. Kicsi lábain olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, amikor a kertben beleütközött a dadusába.
- Gyere gyorsan, Dadus! Valami baj van a lovammal! – A kicsi kezek ráfonódtak a dadus karjára, és a kislány húzni kezdte maga után a nőt.
Az istállóba érve alig kaptak levegőt. A dada jól megnézte a lovat, de nem látott rajta semmi problémát.
- A szemeit nézd! Olyan fáradtak, és más, mint tegnap. Még a szőre sem csillog olyan szépen! – A kislány hangja nagyon halk volt, legszívesebben sírt volna.
- Kicsikém, semmi baja nincs a lovadnak. Ez úgymond természetes folyamat. Ő eddig a vadonban élt, szabadon, korlátok nélkül. Most még idegen neki az új helyzet, emiatt látod másmilyennek. Kicsit megviseli, de később minden jobb lesz.
Nadine eltűnődött a dadája szavain. Tegnap még a Szabadságot látta maga előtt, a megzabolázhatatlan erőt, most meg csak egy lovat. A kezdeti izgalom helyét átvette a mértéktelen düh.
- Dadus, ez a ló a világ legszebb teremtése volt tegnap. Szerintem nem nézted meg igazán. Te nem látod, amit én. Ő nem idevaló. Én látom a lónak a szárnyait, amit mi próbálunk levágni. Nem változtathatjuk meg a jellemét. Ő vadnak született és az is kell, hogy maradjon!
A nő megszólalni sem tudott a kislány komoly szavai miatt. Elöntötte a szívét a büszkeség, mert most az egyszer nem birtokolni akart valamit, hanem a másik érdekeit nézte. A szülők kora reggel megint elutaztak, így rá maradt, hogy intézkedjen a ló visszaszállításával kapcsolatban. A lovászfiúk eleinte nagyon méltatlankodtak, mondván, hogy nehéz volt befogni, de a dada kijelentette, hogy tegyék azt, amit mond. A lovat próbálták a szállítóba beküzdeni, de az állat nem felejtett, megvetette a lábát, és nem mozdult. Nadine nem bírta tovább nézni, hogyan bánnak vele. Lassan egyre közelebb ment a lóhoz, tekintetével végig fogva tartva az övet. A ló kíváncsian és bizonytalanul nézett rá, amitől egy pillanatra megtorpant, de összeszedte a bátorságát, és tovább ment. Érezte, hogy őt nem fogja bántani, ezért kis kezével a ló feje fele nyúlt. Meg akarta érinteni, hogy tudja, nincs mitől félnie. A ló lehajtotta büszke fejét, a kislány pedig élvezettel simogatta meg a selymes szőrt. Az állat lélegzete csiklandozta a nyakát, amitől hangosan felkuncogott. Sokáig álltak így, miközben a lovászfiúk megmozdulni sem mertek a döbbenettől.
- Add ide nekem a kantárt, majd en kivezetem – mondta Nadine a mellette álló fiúnak. Tekintete határozott és kemény volt, így a fiú megtette, amit kért.
A kislány minden nehézség nélkül sétált az állattal, a hatalmas udvarra érve levette róla a kantárt, keze közé fogta a ló gyönyörű fejét, majd halkan suttogott neki.
- Tárd szélesre a szárnyaidat, és szárnyalj el a távolba!

A ló a szavak értelme nélkül is tudta, hogy visszakapta a szabadságát, azonban mégsem mozdult egy darabig. Elmélyülten nézett a kislány égszínkék szemeibe, tudatni akarta, hogy mennyire hálás. Halkan felnyerített, majd egyre lassabb léptekkel elindult, Ahogy megérezte a szél simogatását a szőrén, nem tudott ellenállni ennek az érzésnek. Egyre sebesebben futott, a kert végébe érve azonban megtorpant és meg egyszer visszanézett az apró kislányra. Nem tudta, hogy találkoznak – e még, de egy dologban biztos volt. Ezt az arcot soha nem felejti el.

Nadine elmosolyodott, ahogy a ló futásnak eredt. A mozdulatai méltóságot sugalltak, a nap sugarai megcsillantak az állat szőrén, enyhén aranyos csillogást kölcsönözve neki. Elámulva nézte a látványt, örökre az emlékeibe zárta. A kert végénél megállt a fekete szépség, lobogó tekintetével még egyszer őt kereste. Felkuncogott, mire a ló is felnyerített, majd pedig elnyelte őt a sötét erdő. Nadine szemében megcsillant egy könnycsepp, miközben halkan elbúcsúzott a lótól.
- Fuss, gyönyörű, zabolátlan szépségem!

2011. január 3., hétfő

Our love, Madrid - avagy a két blogszökevény közös projektje

Egyszer volt, hol nem volt, volt két zugiró. Csendesen tengették a mindennapjaikat, míg egyszer ki nem pattant a fejükből az ötlet, hogy mivel lehetne még borzolni az imádnivaló olvasóik idegeit. Megszületett közös gyermekük, aki az Our love, Madrid nevet kapta. Meglepően fordulatos, humoros, szerelmetes történet. Ha kíváncsi vagy, hogy tengeti két, Magyarországról szabadult blogszökevény az életét a spanyol fővárosban, látogasd meg a blogot: Our love, Madrid

Figyelem! Csak saját felelősségre, kóros függőséget okozhat!

A büszke szülők:
Lea és Carrie

2010. november 18., csütörtök

Véres égbolt - Crystal pályázata

Mélyet szippantottam az erdő illatából, hogy lenyugtassam az idegeimet, és a feladatra tudjak
koncentrálni. Minden gondolatom csak körülötte forgott, de Ő nagyon jól játszott, és nehezen
találtam rá. Tehetséges volt a hamis nyomok elhelyezésében, aminek rendszerint be is
dőltem, pedig tudtam, hogy direkt csinálja. Természetesen az illatát nem éreztem sehol, ennél
tapasztaltabb volt. Elindultam lassan, emberi léptekkel az erdő mélye felé, mivel ott éreztem
a jelenlétét. Körülöttem hamis nyomok sokasága, de most nem foglalkoztam vele. Hajtott
az ősi, mindent felemésztő vágy, hogy megtaláljam. Eleinte csak gyakoroltunk egymással,
kinek milyen erős a képessége, de most már élvezzük ezt a játékot. A tudat, hogy nemsokára
megtalálom, szinte megőrjített. Minden akaraterőmet összeszedve lépegettem tovább a száraz
avaron szinte hangtalanul. Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá, az orromba bekúszott
csodálatos jázmin és eper illata. A vágy egyre inkább elborította az elmémet, nem tudtam már
magam kontrollálni. Vámpírsebességgel indultam el felé, tudva, hogy nemsokára a karjaim
között tarthatom.

Amint kiértem az erdő mélyéről, megláttam őt a vízesésnél. A lemenő nap fénye
szivárványszínbe burkolta tökéletes testét, mosolya eme csillogását is megszégyenítően
ragyogott. A kis nyári ruha, amit viselt, sokat sejtető volt, ami miatt halk morgás tört fel a
torkomból. Kezemet ökölbe szorítva koncentráltam, hogy ne lépjek egyből oda mellé, és
zárjam a karjaimba. Tudtam, hogy nem szereti, ha letámadom, Övé volt az irányító szerep.
• Már vártalak. Kicsit elkéstél – hangjában ott bujkált a mosoly, tudtam, hogy már ő is
várt engem.
• Túl tehetséges vagy, Jane.
Válaszul csak egy mosolyt kaptam. Odaléptem mellé, kezemet finoman az övére helyeztem.
Nem húzódott el, inkább még szorosabban fogta az enyémet. A mögöttünk lévő vízesés
halkan morajlott, az erdő is kezdett feléledni.

Jane tekintetével az enyémet kereste. Amikor belenéztem a karmazsinvörös szempárba,
mintha hirtelen átjárt volna a melegség. Láttam, ahogy a lány tekintete is egyre inkább
elsötétül, majd pedig lábujjhegyre állva ajkával finoman megérintette az enyémet. Leomlott
az önmaga által épített fal, most egy igazi nő állt velem szemben, nem pedig a kegyetlen,
mindenkit porba tipró Jane. Ezt az énjét talán csak én magam ismertem, még ő sem
barátkozott meg vele. Bátorítólag lágyan megcsókoltam, majd a nyelvemmel végigsimítottam
a tökéletes ajkakon. Kis kezével beletúrt a hajamba, majd közelebb vont magához. Ajkaink
egyre vadabb csatát vívtak, amikor az ölembe kaptam, és lefektettem a fűre. Ujjaimat végig
húztam a szőke hajzuhatagon, amely a szigorú konty helyett most lágyan omlott a vállára.
Jane ölelő karjai egyre közelebb húztak, annyira, hogy már a levegő sem fért volna be közénk.
Kezemmel megkerestem a kis szoknya szélét, amit lassan egyre feljebb húztam, felfedve
ezzel azt a tökéletességet, amit mások nem láthatnak a súlyos köpeny alatt. Ő már nem volt
ilyen kegyes az öltözékemhez, az ingem egy hangos reccsenéssel adta meg magát, nadrágom
viszonylag egy darabban került le rólam. Ajkaimmal bebarangoltam Jane testét, felfedve ezzel
minden kis rejtett zugot, hosszan elidőztem formás keblein. Lélegzete egyre szaporábbá vált,
halk morgások hagyták el ajkait. Tovább folytattam utamat, forró csókokkal hintettem be
nőiességét is, amire számomra jóleső sikolyok sorozata volt a válasz. Épp egy újabb ostromra
készültem, amikor Jane hirtelen maga alá fordított, majd pedig egy határozott mozdulattal
eggyé tett minket. Mozdulatai gyorsak és követelőzők voltak, el akarta venni azt, amire

vágyott. Éreztem, ahogy a teste egyre inkább megremeg, majd a gyönyör hatására felsikoltott.
A vágytól elhomályosult tekintetével az enyémet kereste. Látta rajta, hogy én még nem
értem el a beteljesülést, így újra őrjítő mozgásba kezdett, aminek hatására én is követtem őt a
gyönyör birodalmába.

Sokáig feküdtünk a földön, egymást átölelve. Szavak nélkül tudtuk, hogy mit érez a másik.
Az estét hamar felváltotta a reggel, a felkelő nap sugarai törték meg a tökéletes idillt.
Jane ajkait egy sóhaj hagyta el, majd felkelt és felöltözött. Felém nyújtotta a viszonylag
ép nadrágomat, majd pedig egy inget is kerített valahonnan. Kérdőn néztem rá, mire csak
megrándította a vállát, és sokat sejtetően mosolygott.
• Vissza kell mennünk, pedig szívesebben maradnék – hangja szomorúan csengett.
• Tudom, Jane. Ez a kötelességünk. De holnap újra eljövünk ide.
• És ha nincs holnap? Ha ma történik valami, és egyikünk nem éli túl?
• Nem lesz semmi baj. Csak egy újabb szokásos nap lesz, őrjárat, táplálkozás, és ennyi.
• Demetri, ha történne veled valami…
• De nem fog, megígérem. Kérlek, szedd össze magad. Tudod, hogy nem tudhatnak
kettőnkről. Aro előtt nagyon nehéz titkolni a gondolataimat. Főleg, hogy ilyen
fontosak.
• Igazad van. – Határozottan bólintott egyet, majd újra magára öltötte a keménység
álarcát, és szenvtelen arccal elindultunk Volterra felé.

Élveztem, ahogy az arcomba csap futás közben a szél, kicsit szabadnak éreztem magam.
Amióta Jane jelen van az életemben, már másképp gondolok a Volturira. Hálás vagyok
Aronak, hogy a klán tagja lehetek, de az énem egy része már szívesebben lenne csak Jane-nel,
megóvva őt minden bajtól.

Alig léptünk be a kastély kapuján, már Felix sietett elénk. Arca gondterhelt volt, és mérges.
• Remélem jó okotok van arra, hogy késtetek.
• Felix, - Jane arcán semmi érzelem nem volt – nem tartozom neked elszámolással,
hogy mivel töltöm az időmet.
• Természetesen nem, Jane. – Felix olyan kicsire húzta össze magát, amennyire ez
lehetséges. Mindenki félt az erejétől, még jómagam is. Sokszor tesztelte rajtam, hogy
hol vannak a képességének határai, ami miatt hihetetlen kínokat éltem át.
Beleborzongtam az emlékbe, majd elindultam a vámpírok után. Hangok sokasága ütötte meg
a fülemet, amik a nagyteremből jöttek. Heves vita folyt, de amikor beléptünk hirtelen csend
lett. Aro felderült arccal indult el Jane felé.
• Kedves Jane, már vártunk téged. – Szomjasan kapott a lány keze után, hogy megtudja,
merre járt. Valószínűleg semmi ránk utalót nem vélt felfedezni, mert elengedte a kicsi
kezet, majd visszaindult a trón felé.
• Most, hogy már teljes a létszám – kezdett bele Aro fölényes hangon, - ideje ismertetni
a problémát. Írországban titokban szerveződött egy klán, akik át akarják venni az
uralmat, leigázva ezzel a Volturit. Újszülöttek sokaságát teremtették meg, gondolván,
ezzel megnyerhetik a csatát. Okulva egy bizonyos Seattle – i esetből, Európa több
országában teremtettek ifjú vámpírokat, akiket Németországban egyesítettek.
Értesüléseink szerint már elérték az olasz határt, pár óra múlva ide is érnek.
Fegyelmezettek, eddig a jelenlétükre semmi jel nem utalt. Egy véletlen baleset folytán
buktak le. Remélhetőleg nem jelentenek nagy megpróbáltatást, hiszen a harc terén
elég tapasztalatlanok. Mi, a vezetők, itt maradunk, hiszen nem jelenthet nektek, drága
barátaim, problémát pár vámpír. Két csapatra osztalak titeket. Az egyiket Jane vezeti,
a másikat Demetri …

Ahogy meghallottam a nevünket, elfogott a pánik. Nem értettem ezt az érzést, hiszen ilyen
még nem történt velem, hogy egy csata miatt aggódjak. A tudatom mélyén tudtam, hogy nem
a közelgő összecsapás az oka az érzésnek, hanem Jane. Nem bírnám elviselni, ha történne
vele valami. Értelmet adott ennek az értelmetlen létnek, nem hagyom ezt elveszni. Miután
Aro közölte, hogy kit kihez osztott be, az utunkra küldött minket. A két sereg eleinte együtt
vonult, azonban a kijelölt pontnál ketté kellett válnunk. Aggódva néztem Jane felé, akinek
az arca semmi érzelmet nem tükrözött, de a szemeiben ott volt a félelem és az aggódás.
Bátorítóan bólintottam egyet felé, majd elindultam a csapatommal dél felé.

Sokáig hangtalanul haladtunk az erdőben, amikor megéreztem az közelgő vámpírok illatát.
Most kellett lecsapnunk, ez volt a legideálisabb hely. Az erdőben volt egy apró tisztás, ott
vártuk be őket. Pár pillanaton belül megérkeztek, de többen voltak, mint amire számítottunk.
Mindenhonnan dühödt morgások hallatszottak, a vámpír mindegyikünkben dühöngött.

Az írek támadtak elsőnek, a csata nagyon hamar elkezdődött. Gyorsan végeztem két
vámpírral, darabokra szaggattam őket, a tapasztalatlanságuk volt a vesztük. Arcomra
diadalittas mosoly terült el, megállíthatatlanul vetettem be magam a harcoló tömegbe. Láttam,
hogy az én részemről is vannak sérültek, de nem foglalkoztam vele. Bárki pótolható.
Feltűnően könnyen ment a harc, szinte nem is álltak ellen az újszülött vámpírok. Rossz
érzésem támadt, mintha ez valami csapda lenne. Megálltam, hogy körültekintsek, amikor
megláttam azt, amitől tartottam. Az igazi harcosok még csak most értek ide, számuk
láttán elfogott a félelem. Nem csak az írek közül voltak itt, mintha Európa nagy részét
mozgósították volna. Amint az újonnan érkezők is csatába álltak, könnyen megritkították a
számunkat. Elszántan küzdöttem egy nagydarab vámpírral, akinek a kezét nagy nehézségek
árán sikerült leszakítanom. Már készültem arra, hogy megszabadítom a fejétől, amikor Jane
feltűnt a harcolók között. Épp egy vámpír kínzásával volt elfoglalva, amikor megközelítette
egy másik. Ott hagytam azt, akivel épp foglalkoztam, és rohantam Jane felé.

Már épp elértem volna, amikor valaminek nekiütköztem. A nem várt támadástól elvesztettem
az egyensúlyom, majd a támadóm fölém került és a nyakamba mélyesztette fogait.
Felüvöltöttem a fájdalomtól, égetett a vámpír mérge. Tehetetlenül dobáltam magam a földön,
mikor megéreztem két kéz szorítását a nyakamon. Utolsó erőmmel oldalra fordítottam a
fejem, hogy még egyszer utoljára láthassam a nőt, akit szeretek. Éhes tekintettel ittam a
látványát, majd pedig elsötétül a világ.

-*-

A nagy, tagbaszakadt vámpír erős szorításában vergődtem, amikor láttam, hogy Demetrit
letámadják. A látvány annyira lebénított, hogy még a képességem használatáról is
megfeledkeztem. A támadója megharapta a nyakát, ami miatt pokoli kínokat élt át.
Megvonaglott a fájdalomtól, majd a férfi a fejéhez lépett, hogy elválassza azt a testétől.
Tekintetével még engem keresett, majd pedig a vámpír egyetlen mozdulattal véget vetett az
életének. Felordítottam a fájdalomtól, testemet eddig még ismeretlen düh járta át. Minden
erőmet összeszedve kiszakítottam magam a vámpír karjai közül, majd pedig a képességem
segítségével pokoli fájdalmat zúdítottam rá, a sajátomat. Mikor már szinte öntudatlanul feküdt
a földön, elindultam Demetri felé, hátha meg tudom menteni, de sajnos elkéstem.

A testek már lángokban álltak, mindent belepett az émelyítően édes szag. Többé nem érdeket
a csata, csak Demetri érdekelt, aki most a lángok között lel örök békére.

Könnyek nélkül zokogva térdeltem le a tűz mellé, melynek füstje betöltötte az egész tisztást.
A nap éppen lenyugodni készült, melynek fénye vörösre festette az égboltot, mintha vérrel
kenték volna be. Akár egy háttérzaj, úgy jutottak el a tudatomig a csata egyre inkább halkuló
hangjai. Egyre több ismerős illatot vélte felfedezni, ami azt jelentette, hogy megérkezett Alec
a többiekkel. Én megsemmisülten térdeltem a lobogó tűz mellett, számat csak erőtlen suttogás
hagyta el.
• Demetri, szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
Nem érzékeltem a külvilágot, a hirtelen érintésre a vállamnál összerezzentem. A testvérem
együtt érző tekintetével találtam szembe magam. Elfogadva kinyújtott kezét, felsegített,
miközben a többi Volturi katona a tűzre vetette a testrészeket. Még egy ideig néztük, ahogy
a tűz felemészti őket, majd elindultunk vissza a kastély felé. Megtörten, ólomsúlyú lábakkal
lépkedtem, és tudtam, hogy ezt a vérvörös alkonyt soha nem fogom elfelejteni.

2010. augusztus 26., csütörtök

Vampire Diaries pályázat


Kedveseim!

Szeretnék kihírdetni egy újabb pályázatot, az első sikerén felbuzdulva :)
A mostani pályázat a Vampire diaries című sorozattal foglalkozik. A játékszabályok annyiban módosulnak, hogy nem címet adok meg, hanem három lehetséges témát és ezek közül tetszés szerint választhattok.
1; Mi történhetett Jeremyvel az első évad végén?
2; Milyen lehetett a Salvatore fivérek élete emberként? (Rátok bízom, hogy melyik fiú szemszögéből írjátok)
3; Mit csinálhatott Katherine megmenekülése után egészen a felbukkanásáig?

A jelentkezési határidő a sorozat második évadjának szezonpremierjének időpontja, azazszeptember 9-e.
A leadási határidő: szeptember 17-e.
A novellákat a preininger.katalin@gmail.com e-mail címre küldjétek.
A minimum hossz 3 gépelt oldal.

A pályázókat megkérném, hogy ha rendelkeznek bloggal, akkor a címét is legyenek kedvesek elküldeni.

Köszönöm a jelentkezéseket!

2010. augusztus 23., hétfő

Véres égbolt - pályázat

Kedveseim!

Crystal kiírt egy pályázatot, amire jelentkeztem is :)
A csodálatos műveket itt olvashatjátok el: Véres égbolt
Nem árulom el, hogy melyiket írtam, de talán ráismertek :)
Jó olvasást és szavazást! :)

2010. augusztus 17., kedd

Sunset


Nem vártam meg, amíg Embry leállítja a kocsit, félelemmel teli szívvel rohantam be a kicsi házba. Jacobot nem találtam odabenn, csak egy széttört asztalt a nappaliba. Remegő térdekkel indultam Billy szobája felé, lélekben próbáltam magam felkészíteni a legrosszabbra. Amikor benyitottam, nem sokat láttam a szemet elhomályosító könnyeken keresztül. Lassan közeledtem az ágyhoz, ahol a férfi feküdt.
• Billy – hangom alig volt hangosabb a suttogásnál. A férfi nem válaszolt, semmi jelet nem láttam, hogy hallotta volna, amit mondok. Bátortalanul megérintettem őt, amire szintén nem reagált.

A lábaim felmondták a szolgálatot, és erőtlenül, zokogva rogytam le a hálószoba padlójára. Hallottam, hogy valakik még bejönnek a szobába, és ők is sírnak, de nem nagyon érzékeltem a külvilágot. Valahol távolról hallottam, hogy a nevemet mondják, azonban nem foglalkoztam vele. Billy elvesztése majdnem olyan, mintha Charlie hagyott volna itt. Vajon Jacob … Hirtelen kinyitottam a szemem és körbepillantottam. Jake-t nem láttam sehol sem, ami nagyon megrémisztett. Most veszítette el az édesapját. Akadozó lábakkal mentem ki a házból, hogy megkeressem őt, hiszen most szüksége van rám, jobban, mint bármikor.

Kétségbeesetten rohantam a ház körüli erdőbe, miközben a nevét kiabáltam, de semmi válasz nem érkezett. A futástól kimerülten bolyongtam egy idő után, és közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy vajon most hol lehet. Utolsó erőmet összeszedve indultam el a sziklák felé, ahonnan ugrani szoktunk. Már fájt a mellkasom, de csak mentem előre.

Ahogy közeledtem, hallottam, ahogy a haragos tenger ostromolja a sziklákat, elnyomva ezzel minden más zajt. A fák rengetegéből kiérve láttam, hogy ott áll Jake, minden izma megfeszül, mint aki épp átalakulni készül. Csak rá fókuszáltam, amikor elindultam felé.
• Jake, már kerestelek …
• Bella, menj innen, fuss! – Hangja tele volt aggodalommal és dühvel, ami jelen állapotában érthető, ezért nem foglalkoztam vele.
Már nagyon közel voltam hozzá, amikor dühödt morgás hallatszott a közelből. Ijedten kaptam oldalra a fejem, és megláttam az okát Jake ijedtségének.

Egy éjfekete szemű vámpírral nézett éppen farkasszemet, aki jöttömre egyre hangosabban morgott, majd pedig támadóállásba helyezkedett. Pár pillanat alatt Jake farkas alakban rontott neki a betolakodónak, aki viszont kitért az útjából, és éhes tekintetét rám szegezte. A nomádnak gyönyörű arca volt, termete egy igazi ragadozóé. A lábam nem bírtam megmozdítani, az eszem pedig üvöltötte, hogy fussak. Rémült tekintettel néztem a vámpírt, majd hirtelen több farkas terítette le, és szedte darabokra. Hiába láttam már Victoria halálát, ez még jobban megrázott. Miután a falka végzett a vámpírral, Jake emberalakban sétált oda hozzám, szorosan forró karjaiba zárt.
• Sajnálom, Bella, hogy végig kellett nézned.
• Jake – nem bírtam többet kinyögni, csak zokogtam.

Magam sem tudom, hogy miért érintett ez ilyen mélyen. Mikor már csillapodott a zaklatottságom, akkor eszméltem rá, hogy nem az erdőben vagyunk, hanem Jake szobájában. Hirtelen elszégyelltem magam, mert most halt meg Billy és én itt magam sajnáltatom. Felkeltem a kicsi ágyról, majd elindultam a nappali felé. Halk beszélgetés szűrődött ki onnan, felismertem Jake és Sam hangját. A vámpírról beszélgettek, hogy nem találtak többet, valószínűleg ő egyedül járta a vidéket. Ezután részvétet nyilvánított, majd pedig elment. Arcomon hatalmas pírral léptem ki a takarásból, és egyből a kanapé felé vettem az irányt, ahol Jake ült, arcát a kezébe temette. Leültem mellé, és hozzá bújtam. Fejét a vállamra hajtotta, majd csendesen zokogott. A szívem majd megszakadt érte, de a legtöbb, amit tehettem, hogy maximálisan mellette leszek.

A temetés szűk körben zajlott, a barátok, a falka és a bevésődések jelentek csak meg. Miközben örök nyugalomra helyezték Billy-t, a fia végig előre szegett állal állt, szinte rezzenéstelen arccal. Charlie-t nagyon megviselték a történtek, őt Sue támogatta. Hazafelé Jacob még mindig nem szólalt meg, már kezdtem érte aggódni. Hozzánk mentünk, míg apu Sue-nál maradt.
• Jake, miért vagy ilyen szótlan? – kérdeztem tőle félve, mikor már hazaértünk.
• Nem akarom, hogy gyengének lásson. Ő is erős férfi volt, hozzá hasonló akarok lenni én is.
Mikor ezek a szavak elhangzottak tőle, végig az arcát néztem. Soha nem láttam még ilyen elszántnak, és ennyire felnőttnek. Most egy férfi feküdt mellettem, akire nagyon büszke voltam.
• Bells, gondolkoztam – szólalt meg csendesen Jake. – Házasodjunk össze a jövő hónapban. Emily és a lányok minden elintéznek, neked semmire sem lenne gondod. A feleségemként akarlak magam mellett tudni, és nem akarok várni több hónapot, vagy éveket. Szeretném, hogy hozzám tartozz, mert a szívem minden szeretetével szeretlek.
Még folytatta volna tovább is, de én egy csókkal forrasztottam az ajkára a szavakat. Hosszasan ízlelgettük egymás ajkait, majd pedig elaludtam az ölelésében.

-*-

A tükörben lévő lány nem is hasonlított rám. Haja lágyan a vállára omlott, tökéletes keretet adva halvány sminkkel kiemelt arcának. Barna szemében félelemmel vegyes izgatottság csillogott. A ruha kiemelte karcsú alakját, úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szép lehetek. Még egyszer végig néztem magamon, majd kiléptem a szobából. Az ajtó előtt Charlie várt rám. Ahogy rám nézett, elismerően végig mért, majd pedig szorosan megölelt.
• Gyönyörű vagy, Bella – hangja elcsuklott a meghatódottságtól.
• Köszi, Apu.
• Indulhatunk?
Egy aprót bólintottam, majd belekaroltam. Lassan lépkedtünk kifelé, a háttérben halk indiánzene szólt. A házból kiérve elámultam a látványtól. A nap épp lenyugvóban volt, mindenhol gyertyák és mécsesek égtek. A székek fehérek voltak, halványlila szalaggal átkötve. Az oltárig fehér szőnyeg vezetett. A virágos boltív alatt pedig ott állt Ő. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek. Az öltöny, amit viselt, tökéletesen kihangsúlyozta izmos termetét, arcán pedig ott volt a mindenkit elvakító hófehér mosoly. A kezét tördelte idegességében, de a szemében láttam, hogy tökéletesen biztos a döntésében. Elég volt csak belenéznem kavargó barnaságba, és elvesztem. Úgy szippantott magába, mintha a személyes fekete lyukam lenne. Fel sem tűnt, hogy már ott állok mellette, csak amikor megéreztem forró kezét az enyémen. Arcomat elöntötte a forróság, legszívesebben hozzábújtam volna, hogy ne lássa más a zavarom. Halványan elmosolyodott, majd pedig a fülemhez hajolt.
• Leírhatatlanul szép vagy, Bella.
Forró lélegzete csiklandozta a nyakamat, amiben bele is borzongtam.

A szertartás szövegét egyáltalán nem követtem figyelemmel, csak Jacobot figyeltem, ő pedig engem. A kellő időben kimondtuk az igen, majd pedig jött a csók. Először bátortalanul, alig érezhetően csókolt meg, ami nekem nem volt elég. Karjaimat a nyaka köré fonva közelebb húztam magamhoz, hogy egy forró csókban váljunk eggyé. Nem létezett külvilág, csak Ő és én. A meghitt pillanatot több zavart köhécselés szakította meg, ami miatt újra lángokban állt az arcom. Jake bátorítóan megfogta a kezem, én hálásan mosolyogtam rá.
A gratulációknak azt hittem, hogy soha nem fogunk a végére érni. Mindenki megölelgetett minket, jókívánságok különböző sora hangzott el. Utoljára Charlie ért oda hozzánk, szemében csillogtak a visszatartott könnyek. Szorosan magához ölelt, miközben többször elmondta, hogy büszke ránk, és hogy mennyire szeret. Nem bírtam tovább, a könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre. Soha nem volt ilyen meghitt apa – lány pillanatunk. Mikor már csak szipogtam, elengedett, majd Jake – t is megölelgette, és közölte vele, hogy ha bántani merészel, akkor jobb, ha soha nem kerül a szeme elé.

Az ünneplés szokás szerint a parton folytatódott. Mikor leértünk már több helyen lobogott a tábortűz, finom illatok szálltak a bográcsokból. Mindketten mezítláb sétáltunk a barátainkhoz, akik tapsolva fogadtak minket. Jake már megszabadult a zakójától, az ingjét is pár gomb tartotta össze. Rajtam egy kék, térdig érő szoknya volt, és egy kis kardigán, bár Jake mellett már szinte melegem volt. A falka tagjai a törzsi zenére táncoltak, Paul kiemelkedett a többiek közül. Rajtuk csak egy nadrág volt, szerintem már nem is tűrik meg magukon a felsőt. Emily az egyik fatörzsön ült, kezével a hasát simogatta. Felnéztem újdonsült férjem arcába, akin látszott, hogy szívesen odamenne egyet a falkához. Adtam a szájára egy puszit, majd a fejemmel a fiúk felé intettem. Jutalmul egy hatalmas mosolyt kaptam, majd el is futott. Nem is bántam, mert szerettem volna beszélni egy kicsit Emilyvel.
• Emily, leülhetek?
• Persze, Bella! Gratulálok nektek, szépek vagytok együtt. – A nő finoman megölelt, bár a hasa igen csak korlátozta a mozgásban.
• Köszönöm, hogy ezt megcsináltátok, tökéletes minden.
• Szívesen. Nem volt nagy fáradtság!
• Mikorra várható a baba?
• Nem baba, babák. Ikrek lesznek. – Emily arca ragyogott, miközben születendő gyerekeiről beszélt. – Két fiú lesz. Elméletileg még egy hónapom van hátra.
• Sikerült már neveket választanotok?
• Volt egy kisebb vita, de Sam nem tud nekem nemet mondani. Adam és Joshua lesz a babák neve.
• Szép nevek. – Idegesen beharaptam az alsó ajkam, azon gondolkoztam, hogy hogyan kérdezzem meg, amit szeretnék.
• Bella, bármi van, mond csak nyugodtan. Nem harapok.
• Én csak azon gondolkoztam, hogy milyen ütemben zajlik a terhességed. Olyan, mint normális embereknél? Mármint kilenc hónap, meg minden…
• Hát, talán annyiban másabb, hogy valamivel gyorsabban fejlődnek a babák. A doktorom is azért mondta azt, hogy már csak egy hónapom van, és akkor fogok a hetedik hónap végére érni. De ez lehet, hogy csak a fiúk esetében van. De ilyenen felesleges aggódnod, Bella. Fiatalok vagytok még, csak most kezdtétek el a közös életeteket.
• Tudom, csak én öregszem, Jake pedig nem. Ez azért elég zavaró tényező.
• Bella, csak élvezd ki a közös életeteket, ilyen miatt ne aggódj. Sammel megegyeztünk, ha én elérem a harmincat, akkor ő lemond a farkasságról. Ebből kiindulva, nincs mitől félned.
• Köszi, Emily. Igyekszem nem aggódni.

Tekintetemmel Jacobot kerestem, aki még mindig a fiúkkal táncolt. Már rajta is csak a nadrágja volt, a tűz fénye a tökéletes mellkasán játszott. Teljesen elbűvölt a látvány, csak arra lettem figyelmes, hogy megváltozik a zene. Sam kilépett a tömegből, és tiszteletet parancsoló hangján megszólalt.
• Adjuk át a helyet az ifjú párnak az első közös táncukhoz férj és feleségként.
Szokás szerint újra elöntötte az arcomat a pír, mikor Jake odajött hozzám. Felém nyújtotta a kezét, amibe belehelyeztem a tenyerem. Felhúzott, majd pedig gyengéden megcsókolt. A tábortűz mellé mentünk, majd pedig egymás tekintetében elmerülve mozogtunk a zene lágy ritmusára. Azt sem vettük észre, amikor véget ért a zene és mások is csatlakoztak hozzánk. Minden olyan tökéletes volt.

Az ünneplést a napfelkelte zavarta meg. Lassan mindenki elbúcsúzott tőlünk, végül csak mi ketten maradtunk a parton. Utoljára Sue és Charlie ment el. Végre felvállalták azt, amiről már mindenki tudott. Egész este egymás kezét fogták, örültem annak, hogy Apu végre boldog. Sajnos Anya nem tudott eljönni, mert épp Európában voltak második nászúton.
Jake a karjaiban vitt el a házukig, ahol nem vitt be, hanem az autóba ültetett, és kihozott két nagy bőröndöt.
• Költözünk valahova?
• Dehogy, Bella. Nászútra megyünk. – Nemes egyszerűséggel megrándította a vállát, majd elmosolyodott.
• De mégis hova, vagy … Miért nem mondtad?
• Akkor nem lett volna meglepetés. Renee ajándéka ez az út. És nem, nem fogom megmondani, hogy hova megyünk. Elég, ha én tudom.
Próbáltam durcás arcot vágni, de nem igazán sikerült. Belül nagyon is örültem annak, hogy elutazunk valahova. Majd meg kell köszönnöm Anyunak.

A kocsi ritmusos zakatolására nagyon hamar elaludtam. Arra ébredtem, hogy Jake finoman ébresztget. Mikor kinyitottam a szeme, láttam, hogy a Seattle – i repülőtéren vagyunk. Tudtam, hogy hiába kérdeznék bármit, nem tudnék meg semmit. A repülőjegyek kezelése után elfoglaltunk a helyünket a gépen, de én még mindig túl álmos voltam, és Jake vállára hajtottam a fejem, és aludtam tovább.

Nagyon mélyen alhattunk, mert egy légiutaskisérő próbált minket ébresztgetni.
• Hölgyem, és Uram, megérkeztünk. – Álmosan kinyitottam a szemem, majd halványan elmosolyodtam.
• Köszönöm.
Jacob – ot nehezebb volt felébreszteni, de a sok puszi megtette a hatását. Amikor elhagytuk a gépet, valamint a repteret is, hunyorognom kellett a sok napfénytől.
• Hol vagyunk, Jake?
• Anyukád mindig mondta, hogy szeretnél eljutni Acapulco – ba. Hát, most sikerült. Üdv Mexikóban.Szólni sem tudtam a döbbenettől. El sem hittem, hogy valóban itt vagyunk. Örömömben Jake nyakába vetettem magam, aki csak hangosan nevetett.

A szállásunk a parton volt, szebbet el sem tudtam volna képzelni. A kilátás az öbölre nyílt, a szobában a minimalizmus dominált. Egyből kimentem az erkélyre és mélyeket szippantottam a friss levegőből. Két forró kar fonódott a derekamra, majd pedig egy forró csókot kaptam a nyakamba. Megfordultam, majd Jake mellkasára hajtottam a fejem. Hallgattam a ritmusosan dobogó szívét, ami ugyan olyan ütemre vert, mint a sajátom.
• Szeretlek, Bella. Annyira, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni, mert ez az érzés leírhatatlan – suttogta a férjem a fülembe, amitől újra borzongás futott végig a gerincemen.
• Én is szeretlek, Jake. Hálával tartozom neked, és soha nem tudom, hogyan fogom viszonozni azt a sok jót, amit tőled kaptam.
• Bells, a létezésed már egy ajándék.
Miközben mondta, kezemmel beletúrtam a dús, rövid hajába, majd magam felé húztam, és csókolni kezdtem. Most ő sem akart elhúzódni tőlem, szorosabban ölelt magához. Mikor belenéztem a szemébe, láttam, hogy ő is úgy akar, engem, ahogy én. Csókolva mentünk az ágyig, ahol gyengéden lefektetett.
• Kívánlak, Jake – suttogtam neki a vágytól elfúló hangon. Válaszul újabb szenvedélyes csókot kaptam.

Az együttlétünk tökéletes volt. Nem hittem volna, hogy a vágyunkat még ennyire lehet fokozni, és hogy a gyönyörnek ilyen mélységei vannak. Az éjszakát egymás karjaiban töltöttük, hajnal hozott ideiglenes megnyugvást felkorbácsolt vágyainknak. Most, hogy megízleltünk a gyönyört, szinte el sem akartunk szakadni egymástól.

Sajnos az egy hét nagyon gyorsan eltelt. Csodálatos napokat töltöttünk itt. Napközben vagy a tengerparton voltunk, vagy a környéket fedeztük fel, este pedig elmerültünk a testi és lelki gyönyörök világában.

Amikor a gépünk landolt a Seattle – i reptéren, meglepetésünkre Sue és Charlie várt minket. Örültem nekik, de nem tudtam az okát, hogy miért vannak itt.
• Apu, ti hogyhogy itt vagytok? – kérdeztem tőle, miközben szorosan megöleltem.
• Van egy kis meglepetésünk.
Jelentőségteljesen néztem Jake – re, de ő csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem tud semmiről. A kocsiban végig izgatottak voltunk, amíg követtük Charlie kocsiját. La Push – ban azonban nem Jake háza felé vették az irányt, hanem a part irányába. Megálltunk egy ismeretlen ház előtt, és már sejtettem, hogy miről van szó.
• Apu, mond azt, hogy nem vettetek nekünk egy házat.
• Bells, ez az ajándékotok. Billy még a halála előtt megígértette velem, hogy ha ő már nem lesz, eladjuk a házát, és közösen veszünk nektek egyet itt a parton.
Szólni sem tudtunk a döbbenettől. Elbűvölve figyeltük az előttünk álló építményt, amibe már első pillantásba beleszerettem. A kétemeletes ház verandáján hintaágy, a bejárati ajtó felett pedig egy kis lámpa világított. Arcomon hatalmas mosollyal és remegő térdekkel indultam be a házba. Pont olyan volt, ahogy mindig is képzeltem majd a házamat. Egyszerű, praktikus.
• Tetszik, Bells? – Charlie hangja szakított ki a bámészkodásból.
• Imádom! Köszönöm, Apu!
• Akkor magatokra hagylak titeket, élvezzétek ki.
Ahogy kilépett, Jake szemében huncut fény gyulladt.
• Hallottad Charlie - t. Élvezzük az új otthonunkat.
Nem tudtam neki válaszolni semmit sem, mert egyből a karjaiba kapott, és megindult velem az emelet felé, ahol a hálószobánk volt.

-*-

A naplementében gyönyörködtem, amikor hallottam, hogy Jake autója közelít. Alig állította le a motort, már szaladt is hozzám. Egyből ölelő karjaiba bújtam, mire halkan felkuncogott.
• Hogy vannak az életem értelmei?
• Jól, csak már igen türelmetlenek.
Kezét hatalmas pocakomra csúsztatta, majd pedig beszélni kezdett hozzá.
• Kíméljétek egy kicsit a mamit.
• Jake, ma voltam orvosnál.
• Tényleg. Mit mondott? Minden rendben?
• Igen, a legnagyobb rendben. A fiúnk és lányunk is jól van.
Kijelentésemre Jake arca felragyogott. Kezét továbbra is a hasamon tartotta, miközben megcsókolt.
• Bells, gondolkoztál már a nevükön?
• Hát, van két név, ami nagyon tetszik. A fiúnk lehetne Taylor, a lányunk pedig Zoe.
• Nekem tetszik. – Lehajolt a hasamhoz, és ott folytatta tovább. – Zoe és Taylor, már csak kicsit legyetek türelemmel. Hamarosan találkozunk. – Kaptam egy nagy puszit a pocim két oldalára, mintha a gyerekeknek adná.
• Gyere, kész a vacsora. Biztos éhes vagy már.
A vacsora végeztével Jake átöltözött, csak egy elvágott farmer volt rajta.
• Járőrözni mész, igaz?
• Tudod, hogy muszáj, Bells. Ez a kötelességem.
• Tudom, csak féltelek. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
• Úgy lesz. De addig úgysem megyek, amíg Seth ide nem ér. Nem hagyhatlak őrizetlenül.
• Szegény fiú. Szívesebben futna ő is veletek.
• Ne sajnáld annyira. Jó helye van itt. Szerinted miért üres állandóan a hűtőnk?
Hallottuk, ahogy a bejárati ajtó nyílik, majd Seth köszön, és a konyhában pedig matatás zaja. Most már mindent értettem. Jake búcsúzóul megcsókolt, és kifutott a házból. Nagyon álmos voltam, így a háló felé vettem az irányt, de előtte odaszóltam Sethnek, hogy elmegyek aludni. Nem értettem, mit mond, ugyanis teli szájjal próbált beszélni. Az álom hamar elért, nem is vettem észre, hogy mikor jött meg Jake, csak amikor bebújt mellém, és átölelt.

Három hét telt el azóta, hogy megtudtuk a gyerekek nemét. A nappaliban pihentem, amikor éles fájdalom nyílalt a hasamba, egymás után többször is. Ijedten ültem fel, hogy eljussak a telefonig. A fájdalom egyre erősebb volt, majd pedig a magzatvizem is elfolyt. Pont ilyenkor, amikor egyedül vagyok. Emilyt hívtam, mert Jake dolgozik, és ő most túl messze van.
Fájdalmakkal küszködve vártam, hogy végre felvegye a nő a telefont.
• Tessék?
• Emily, itt Bella. Fájásaim vannak, elfolyt a vizem …
• Nyugodj meg, hívom a mentőket, és ott vagyok öt perc múlva. Ülj le és lélegezz nagyokat.
• Rendben, de azért siess.
Emily tényleg pár percen belül ott volt nálunk. Útközben felhívta Jake – t és a kórházat is. A mentő hamar megérkezett, de én úgy éreztem, hogy leszakad a hasam.
A szülészeten már Jake várt rám, a folyosón mászkált, amíg oda nem értem. A vajúdás alatt végig fogta a kezem, amit sokszor olyan erővel szorítottam, hogy attól féltem, hogy eltöröm a kezét. Kijelentette, hogy apás szülés lesz, mert erről a pillanatról nem akar lemondani.
Mikor elérkezett az idő, már nagyon féltem. Reméltem, hogy a gyerekeknek semmi baja nincs. Hiába mondta el a doktor legalább tízszer, hogy minden rendben, bennem volt egy kis félelem.

A szülés alatt Jacob végig a hátam mögött ült, szorítottam a kezét, miközben bíztatott, hogy milyen jól csinálom. Mikor végre világra hoztam a gyerekeinket, a legszebb hang az volt, amikor felsírtak. Fáradtan dőltem neki a férjemnek, akinek az arca könnyektől csillogott.
Végre a kezeink között tarthatjuk őket. Mikor kicsit megmosdatták, hozták is a két kis csomagot. A gyerekeink látványa teljesen lenyűgözött. Náluk szebb babát még életemben nem láttam. A lányunk örökölte Jake rézbőrét, de enyhítve egy kicsit az én sápadtságommal. Haja sötétbarna volt, akár csak a testvérének, szemei az én csokoládébarna szemeim voltak. A fiúnk inkább az én bőrszínemet örökölte, és Jake sötét, már szinte fekete szemeit. Zoe és Taylor kíváncsian néztek minket, miközben mi a meghatódottságtól megszólalni sem tudtunk.
• Bells, egyszerűen tökéletesek. Köszönöm! – Jacob hangja tele volt áhítattal, mint akit elvarázsoltak.

Három napot voltunk a kórházban, közben az ikrek szépen fejlődtek. Jake végig velem volt, még hazamenni sem volt hajlandó. Zoe és Taylor nyugodt babák voltak, az étvágyukat biztos az apjuktól örökölték. Alig vártam, hogy végre otthon lehessünk. Charlie jött értünk, aki egyszerűen nem tudott betelni az unokáival. Néha viccelődött vele, hogy nagypapát csináltunk belőle, de amikor ránézett a gyerekekre, újra megfiatalodott.

Otthon már várt ránk a falka, akik meglepően visszafogottan viselkedtek. Mindenki elbűvölve nézte az ikreket. Paul és Seth már azt tervezgették, hogy mit fognak csinálni Taylorral, ha már tud járni, mi mindenre fogják megtanítani. Ahogy hallgattam az ötleteket, bőven lesz olyan, amit törölni kell közülük. Emily és Rachel Zoe – val volt, sokat mosolyogtam azon, ahogy gügyögnek neki. Most, hogy itt voltak velünk a gyerekek, még szorosabb lett a kötelék köztünk.

-*-

A szellő lágyan fúj az óceán felől, friss, tengeri illatot hozva magával. A verandán ülünk Jacobbal, és nézzük, ahogy az unokáink játszanak. A gyerekeink, Zoe és Taylor épp olyan elbűvölve nézik őket, ahogy mi néztük őket sok évvel ezelőtt. Amikor a gyerekek öt évesek voltak, lemondott a farkasságról, a helyét Seth vette át. Taylor örökölte a farkas géneket, nála az átváltozás huszonkettő évesen történt, egy nomád vámpír miatt. A bevésődését az egyetem alatt ismerte meg, akivel nagyon hamar összeházasodtak és született két lányuk. Zoe orvosi egyetemen tanult, ő ott ismerte meg a férjét, akivel született egy fiúk. Taylor most az alfa a falkában, mivel már Seth is a családot választotta, azonban hamarosan a fiam is átadja ezt a posztot.

Elmondhatom, hogy teljes éltetet értem, habár a szívem egy kis darabkája örökké Edwardé lesz, és a hiánya miatt keletkezett űr nem tűnt el maradéktalanul, de boldog voltam és vagyok is. Egy olyan férfi mellett élem az életem, aki a szíve minden szeretetével szeret, van két csodás gyermekünk, és három unokánk.

Belenézve Jacob szemeibe, még mindig ugyanazt az embert látom, akinek kimondtam az igent, akivel felneveltünk két gyermeket. Hiába járt el felettünk az idő, a lelkünk még mindig ugyan olyan fiatal, mint volt. Felállunk, hogy a gyerekeinkkel és az unokáinkkal együtt játszunk, miközben a naplemente vöröses fénybe burkolja a környéket. Vajon melyik lesz a mi utolsó naplementénk?

2010. július 17., szombat

Full Moon

Kedveseim!
Itt a Bella - Jacob novella következő része. Remélem tetszeni fog Nektek! Sajnos most bétázás nélkül maradt a történet, mert a lustaságom miatt már nem volt időm elküldeni Joinnak, de hálás lennék, ha utólagosan átnézné! Köszönöm, hogy mindig segítesz!
A Gyönyör és kárhozat 12. fejezetéhez még mindig várom a három kommentet!
Jó olvasást és véleményezést :D


• Borzasztó ez a talár. Biztos el fogok esni. Nézd meg, milyen hosszú! Rálépek, és elvágódok …
• Bells, nyugodj meg. – Jake hangja az elfojtott nevetéstől elcsuklott.
Már legalább tíz perce itt morgok neki, de ő mindig kinevet. Persze, neki nem lesz akkora szégyen, ha elesik az egész iskola előtt. Bár, lehet már megszokták.
• Jake, könnyen beszélsz. Azt hittem, már ismersz, milyen tehetséges vagyok a látványos eleséseket illetően.

Kijelentésemet hangos kacaj követte. Lemondóan sóhajtottam, majd visszafordultam a tükör felé. A sárga talár esetlenül lógott rajtam, a kézfejem ki sem látszott. A lépéseimen gondolkoztam, hogy majd szép lassan megyek, úgy talán nem lesz gond, mikor Jacob mögém lépett és a fejembe húzta a sapkát.
• Találkozunk az ünnepségen. – Gyors puszit nyomott a számra, majd el is tűnt.

Hihetetlen, hogy eltelt egy év. Amióta Jacobbal vagyok, a jókedve rám is átragad, kivette belőlem a jégcsapot, és felmelegített.
Edward még mindig hiányzik, de most már fájdalom nélkül tudok rágondolni. Remélem, hogy Ő is boldog lesz, vagy már az is. Sokáig nem szabadott emlékeznem Rá, mert akkor a lényem egy része belehalna a sóvárgásba, és a veszteségbe. Azonban Jake megérdemli, hogy egy viszonylag egész embert kapjon.

Még egyszer végig néztem magamon, majd kimentem a többiekhez. Mindenki vidáman csevegett, érzethető volt a felszabadultság, a közelgő szabadság. Elindultam Angela felé, aki épp olyan gyanúsan méregette a talárt, mint ahogyan én tettem pár perccel ezelőtt. Odaléptem mellé, mire rám emelte barna, félelemmel teli tekintetét.
• El fogok esni, Bella. Képtelenség ebben az izében normálisan közlekedni. – Igyekeztem elnyomni egy halk nevetést, de nem teljesen sikerült, mire Angie rosszalló tekintetét kaptam „jutalmul”.
• Nyugi, majd vigyázunk egymásra.
• Rendben. Köszi.

A székekig Angela – val botorkáltunk el, majd elkezdődött az ünnepség. Beszédek hosszú sora várt ránk, amit már most untam. Tekintetemmel Jacob – ot kerestem, akit nem volt nehéz megtalálni. Gyönyörű rézbőre kitűnt a sápadt tömegből, mosolya szinte világított az arcán. Visszamosolyogtam rá, majd újra az igazgató felé fordultam.
• Jól megvagytok? – kérdezte Angie alig hallhatóan. – Mármint Jacobbal?
• Ja, igen. És ti Ericcel?
• Volt egy kis vita, de most már minden rendben van. Együtt megyünk egyetemre is.
• Az jó. Hova mentek?
• Hát, eddig még nem mondtam senkinek, de elnyertem egy fotós ösztöndíjat, Eric pedig filmes ösztöndíjat kapott. Megyünk Franciaországba. Lyonban fogunk tanulni.
• Nahát, gratulálok. Nagyon tehetségesek vagytok, megérdemlitek.
• Köszi, Bella. Te hol tanulsz tovább?
• Sokat gondolkoztam rajta, de végül úgy döntöttem, hogy a szervezetemnek szüksége van egy kis napfényre, úgyhogy irány San Francisco.
• Jó választás. Nincs is messze innen. Jacob is veled megy?
• Eleinte nem rajongott az ötletemért, de most már elfogadta. Amúgy együtt megyünk. Őt is felvették műszaki szakra.
• Te mit tanulsz majd?
• Irodalmat és történelmet. – Hirtelen mozgolódás támadt. Észre sem vettük, hogy most adják át az érettségiket.

Nagyon koncentráltam minden lépésemre, de ahogy láttam, nem voltam ezzel egyedül. Miután végre kézhez kaptam a bizonyítványom, elbúcsúztam Angela – tól, Jessica – tól, végül pedig a fiúktól.

A tömegben tekintetemmel aput és Jacobot kerestem, de ők hamarabb megtaláltak engem.
• Gratulálok, Bella. – Charlie tőle szokatlanul szorosan megölelgetett, még puszit is adott.
• Köszi, apu.
• Ügyes voltál, Bells. – Jacob szokás szerint mosolygott, majd felkapott és adott egy gyors puszit.
Először haza mentünk, hogy gyorsan átöltözhessek, utána pedig La Push felé vettük az irányt. Jake apja, Billy, és a falka ragaszkodott hozzá, hogy náluk ünnepeljünk. Én nem akartam nagy felhajtást, de végül belementem.

A partra érve már lobogott a tűz, körülötte pedig a sok ember vidáman beszélgetett. Jó zajos társaság volt, mindenki próbálta a másikat túlkiabálni. A falka tagjai valamit éppen ettek, az öregek egymással beszélgettek, a fiúk párjai pedig nézték szerelmeiket, és mosolyogtak. Mindig volt bennem félelem, hogy mi van akkor, ha Jacob is bevésődik? Akkor ki marad nekem? Utáltam az ilyen önző gondolataimat, de az ő elvesztését már nem bírnám ki. Neki még soha nem beszéltem erről a félelmemről, azonban majd erre is sort kell keríteni, egyszer.
Kézen fogva sétáltunk a tűzhöz, Jacob jó erősen fogott, nehogy elessek. Hiába, az esetlenségemből soha nem fogok kinőni.
• Végre, hogy ide értetek – köszöntött minket teli szájjal Seth.
• Haver, előbb légy szíves nyeld le, amit eszel – mondta neki Jake, mire a fiú kicsit elpirult.
• Bella, gratulálok az érettségidhez!
• Köszönöm, Billy.
• Charlie nem jön?
• De mindjárt megérkezik. Külön kocsival jöttünk. – Ahogy ezt kimondtam, már meg is érkezett a járőr autó.
Mi is helyet foglaltunk Jacobbal, szorosan hozzábújtam, mert a forksi éjszaka igen csak hideg volt, bár mellette soha nem fáztam.

Sue főzött ma este, szerencsére rakott félre nekünk is, mert tuti nem maradt volna egy falat sem. Az étel isteni volt, észre sem vettem eddig, hogy mennyire éhes vagyok. Jacob természetesen nagyobb adagot kapott, mint én, de szerintem nem volt neki elég. Hihetetlen mekkora adag ételt tud elpusztítani.
Szokás szerint következtek a törzs történetei. Mindig élvezettel hallgattam ezeket a legendákat, akkor kicsit én is közéjük illőnek éreztem magam. Most is Billy mesélt, hangjában érződött a sok év tapasztalata, de ugyanakkor megnyugtató volt. Jake karjaiban nagyon hamar elért az álom, arra ébredtem, hogy finoman rázogat.
• Figyelek, Jake. Bocsi, egy pillanatra elszundítottam.
• Bells, már két órája alszol – nevetett kedvesem.
• Én, sajnálom. Ez tiszteletlenség volt.
• Semmi gond, Bells. Már a többiek is haza mentek. Gyere, hazaviszlek.
Annyira kába voltam, hogy inkább a karjába kapott, és úgy vitt el a kocsiig. Pár perc alatt hazaértünk, a szobámba is ugyanilyen módon jutottam be.
• Szép álmokat, Bella. Holnap találkozunk.
• Ne, Jake – nyúltam a karja után. – Maradj itt velem, kérlek.

Farkasom félszegen bebújt mellém, én pedig forró mellkasára hajtottam a fejem. Felnéztem az arcába, és éreztem, hogy tényleg szeretem. Nem úgy, mint Edwardot, de szeretem Jacobot. Kicsit feljebb kúsztam, hogy megcsókolhassam. Először csak apró csókokat váltottunk, majd pedig egyre jobban ízlelgettük egymás ajkait. A szenvedély hullámai kezdték elönteni a testemet, mozdulataim egyre követelőzőbbé váltak. Jake is partner volt a játékban, ám amikor a kezemmel felsőtestét kezdtem felfedezni, elhúzódott tőlem.
• Bella – nézett rám vágytól elhomályosult tekintettel, - biztos, hogy ezt akarod?
• Jake, én téged akarlak, most és a jövőben is.
Arcán angyali mosoly terült el, majd ajkai birtokba vették az enyémet. Magához vont, kezével az ingemet kezdte kigombolni. Lélegzetem zihálássá változott, amikor megint elhúzódott tőlem.
• Bells, én most nem tudom megtenni. Illetve meg tudnám tenni, mert annyira vonzó vagy és komoly erőfeszítésbe telik ellenállni neked, de most nem tudom megtenni.
• Jake, én nem értelek. – Arcomon is értetlenség tükrözött, amikor az ingemet összefogtam magamon.
• Én … előtte szeretettem volna kérdezni valamit. Mármint én nem vagyok maradi, meg ilyenek, de tudnom kell valamit.
• Teljesen összezavarsz. Mond csak, bármi van.
Matatni kezdett a takaró alatt, amikor a zsebéből előhúzott egy kis piros bársonydobozt. Forró kezébe fogta az enyémet, amikor félve rám emelete sötét tekintetét.
• Igazából le kellene térdelnem – motyogta zavartan, miközben kimászott az ágyból, én pedig leültem vele szemben.
• Isabella Swan, hozzám jönnél feleségül?
A döbbenettől megszólalni sem tudtam, torkomat a könnyek fojtogatták. A gyűrű egyszerű volt, de mégis tökéletes. Kis kő volt középen, a gyűrűt magát törzsi jelek díszítették.
• Bella, én nem tudok neked gyémántot adni, csak saját magamat. A szívem összes szeretete a tiéd, jóban, rosszban, fiatalon, öregen. Mindig szeretni foglak, mert te vagy az, akire mindig is vártam. Nem azt kérem, hogy gyere hozzám jövő héten, majd megesküszünk később, én csak szeretném neked még jobban bizonyítani, hogy mennyire szeretlek. A tiéd vagyok teljesen és visszavonhatatlanul.
A vallomástól a visszatartott könnyek kibuggyantak a szememből, a torkomba dobogó szívvel néztem Jake szemébe. Az elhatározásom olyan erős volt, mint még soha.
• Igen! Hozzád akarok tartozni!
Jake először fel sem fogta, hogy mit mondtam neki, majd arcán egyre nagyobb mosoly jelent meg. Az ő szeme is homályos volt, majd finoman az ujjamra csúsztatta a gyűrűt. A nyakába borultam, és csókokkal hintettem be a bőrét, ő pedig a fülembe suttogta: Szeretlek, Bella!

-*-

Egy hónap telt el az eljegyzés óta. Charlie kitörő örömmel fogadta, Anya sem lepődött meg túlzottan. Imádtam a gyűrűmet, sokszor csak úgy nézegettem. Jake többször mondta, hogy ennél szebbet érdemelnék, de megnyugtattam, hogy ez nekem a tökéletes gyűrű, és szebbet el sem tudnék képzelni. Ma délután is őt vártam, mert Emily és Sam esküvőjére voltunk hivatalosak. Emily kérésére halványlila ruhát vettem fel, hozzá illő cipővel, ami már most kényelmetlen volt. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra, majd az ajtó elé mentem, ahol már Jake várt rám.
• Szia, Gyönyörűm! – köszöntött mosolyogva, majd közelhajolt, hogy megcsókoljon. Hosszan ízlelgettük egymást, majd belemosolyogtam a csókba.
• Jacob, mennünk kell.
• Tudom. Bár szívesebben lennék veled.
• Nem hiszem, hogy ezt Sam jónéven venné.
• Szerintem sem. Ez az ő napjuk. Már ideje volt, hogy összeházasodjanak.

Az esküvő meseszép volt. Egyszerű, indián menyegző volt. Emily egyszerű fehér ruhában ment az oltárhoz, ahol Sam kigombolt fehér ingben, sötét nadrágban várta őt. Arcukon mennyei boldogság volt, a fogadalmak közben még nekem is kiszökött pár könnycseppem.
Miután férjé és feleséggé nyilvánították őket, a falkatagok hangos üdvrivalgásba kezdtek.
A tengerparton folytatódott az ünneplés, ahol a szabad ég alatt táncoltunk és szórakoztunk tovább. Féktelen jókedve volt mindenkinek, botlábam ellenére én is ott ugráltam a többiekkel.

Az ünneplés javában zajlott, amikor egy autó fékezett le hirtelen, majd egy lány kezdett rohanni Jake felé. Kedvesem arcán zavartság tükröződött, de amikor felismerte, hogy ki az, ő is elindult Rachel felé.
• Jacob, gyere gyorsan! Haza kell mennünk!
• Mi történt, Rach?
• Apa – a lány kapkodta a levegőt, arca könnyektől volt maszatos, - apa rosszul lett!
Jacob egyszerre falfehér lett, majd mit sem törődve az öltözékével egyből farkas alakot vett fel, és hazafelé rohant. Ott álltam tétlenül, mikor Paul mellém lépett.
• Bella, elvihe … - nem tudta befejezni a mondatot, mert tekintete egy pillanatra siklott csak Rachel-re, de tudtam, hogy többé nem ereszti soha.
Remek, pont most kell ennek is megtörténnie! Örülök nekik, de most fontosabb dolgunk van. A lány arca is épp olyan zavart volt, mint Paul – é. A fiúval most nem megyek sokra, ezért inkább Embryhez mentem segítségért.
• Mi történt, Bella? Csak annyit láttunk, hogy Jake elrohan.
• Billy rosszul lett. Elvinnél?
• Persze.
Megfogta a kezem, majd együtt futottunk a kocsihoz. A régi furgon úgy zakatolt, ahogy csak bírt, ám én csigalassúságúnak éreztem a tempót. Már közel jártunk Jake házához, amikor a csendet egy panaszos farkasüvöltés törte meg.