Vörös Újhold - Joinnak

Ezzel a kis történettel szeretném meghálálni Joinnak a sok segítséget!

„Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna” – folyamatosan ezek a szavak zúgtak a fejemben, miközben a mellkasomat karoltam át. Nem lehet ennyire naiv. Ha ő nem létezik, akkor én sem. A hetek nagyon lassan teltek, mióta kibújtam érzéketlenségem burkából. Fájt a külvilág, de nem tudtam már közömbös lenni iránta. Tudtam, ha ez így folytatódik tovább, akkor belehalok a mérhetetlen fájdalomba. Charlie egyik délután leráncigált magával La Push – ba. Régen jártam már ott, hiszen neki ez tiltott terület volt, így nem is érdekelt. Unott arccal szálltam ki a kocsiból, amikor Jacob sietett elénk. Arcán hatalmas mosoly terült el, fehér foga szinte világított az arcán. A fiú maga az örök vidámság, azonban neki is elég volt egy pillantást vetni rám, hogy elkomoruljon. Nem szörnyedt el, mint a többi ember, inkább csak sajnálattal mért végig, amire én mérges lettem. Érdekes volt haragot érezni, mivel már régóta nem éreztem semmit. Apám már bement a házba, így Jacob odalépett hozzám:
• Bella, te jó ég, szörnyen nézel ki! – Hangjában aggódást véltem felfedezni.
• Köszi, Jacob. Most sokkal jobban érzem magam – válaszul sértődött arcot vágtam.
Lassan besétáltunk a parányi házba. A két férfi már a konyhában ült, és a legutóbbi meccs eredményét vitatták meg. Én csak unottan támasztottam az ajtófélfát. Eltelt egy jó félóra, amikor Jacob újra hozzám szólt:
• Bella, gyere velem sétálni. Ők úgyis csak a sportról beszélgetnek majd. – Ajánlotta a fiú kedélyesen. Mosolya olyan természetes volt, hogy halványan én is elmosolyodtam, majd beleegyezően bólintottam.
Sokáig sétálgattunk egymás mellett szótlanul. Nem is volt szükség szavakra, jól esett ez a csend, csak a víz morajlását hallgattuk. Most kivételesen nem esett, halványan átderengett a nap a felhőkön. Leültünk a parton, arcunk az erőtlen fény felé fordítottuk. Ránéztem Jacobra. Arca aranyosan ragyogott. Sokat változott az elmúlt időben. Kisfiús vonásai eltűntek, arca férfiasabb lett. Sokkal magasabbnak tűnt, alkata szálkásan izmos volt. Ezután végigtekintettem magamon is. Szörnyen festettem, ezzel én is tisztában voltam. Sokat fogytam, álmatlanságban szenvedtem, szemem alatt sötét karikák, arcom még sápadt volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Távolról akár vámpírnak is elmentem volna. De közelebbről inkább hasonlítottam egy zombira. Szomorú sóhaj hagyta el a szám, mire Jacob felkapta a fejét:
• Nem érzed jól magad? – Kérdőn tekintettem rá. – Látom rajtad, hogy feszengsz.
• Jól érzem magam, csak kissé fáradt vagyok. – Erőtlenül mosolyogtam, hogy elhiggye. Bár biztos voltam benne, hogy nem fogja. Már épp visszasüppedtem volna a nyomorúságomba, amikor Jacob felpattant.
• Gyere – nyújtotta a kezét – menjünk, sétáljunk tovább.
Elfogadtam a félém nyújtott kezét. Az erdőben sétáltunk, ami nagyon is emlékeztetett egy másfajta sétára. Jacob folyamatosan csacsogott mellettem remélve, hogy ezzel eltereli a figyelmemet, de kevés sikerrel. Az emlékek megállíthatatlanul törtek felszínre és ellepték az elmém. A rét, ahol láthattam Őt napfényben, a bőrének hűvös érintése, a csókok, a meleg tekintete, a mosolya. Önkéntelenül is összerogytam, hiszen a mellkasomon lévő seb hihetetlen fájdalommal lüktetett. Átkaroltam magam, de ez most nem segítetett. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Teljesen belesüppedtem ebbe a fájdalomba. Nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a Black házba, csak Charlie ijedt arca van előttem. Még soha nem látott így, ennyire szétesve.
Gyorsan beleraktak a kocsiba és a korházba vittek. A doktor nagy nehezen lefejtette a kezemet a mellkasomról, hogy tudjon adni valami nyugtatót. A gyógyszer hamar eltompította a tudatom, emiatt álomtalan álomba kerültem. Azonban, amint kezdett kiürülni a szervezetemből a nyugtató, a fájdalom megint elérte az elmémet. Próbáltam felhúzni az érzéketlenségem falát, de nem sikerült. Nem tudtam megint csak létezni, most már éreztem is mindent. Négy napig voltam a kórházban, amikor végre haza engedtek. Akkorra már kicsit lecsillapodott a fájdalmam. Charlie is valamennyire megnyugodott, hogy valamennyire rendbe jöttem. Persze ő nem tudja, hogy belül még mindig tombolt az érzés, az agyam teljesen elzsibbasztotta, de tartottam magam a kedvéért. Erre a kis időre ez volt a legkevesebb, amit tehetek.
A terv tökéletes volt, most már csak meg kellett találni az ideális időpontot. De a tervem elég nehezen volt kivitelezhető, mert apám nem hagyott egyedül. A napom nagy részét az iskolában töltöttem, délután, ha ő nem ért rá, akkor pedig Jacobot küldte át. Szegény fiú. Mindig próbált kicsit jobb kedvre deríteni, de csak erőtlen mosolyokra futotta. Nem tudhatta, hogy elvesztettem mindent, leginkább saját magamat. Nem léteztem többé, csak egy élettelen test voltam. Két hónap telt el ilyen szenvedésben, amikor végre egyik délután egyedül hagytak. Mielőtt még elindultam volna végrehajtani a tervem, alaposan körülnéztem a házban. Mindent rögzíteni akartam. Életem legszebb időszaka köt ide. Nem akartam bántani apámat, vagy anyámat, de ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy ők is szenvednek miattam, így talán egy kicsit könnyebb lesz nekik. Ránéztem a Charlie - val közös képünkre, magamhoz öleltem, miközben folytak a könnyeim. Már több mint fél éve ebben a szörnyű állapotban voltam, és ő mindig itt volt nekem. Kínjaimat csak egyvalaki enyhíthette volna, de Ő messze járt. Azt mondta, hogy nem kellek neki, nem vagyok elég jó neki. Nekem ez az élet nem elég jó, nem vagyok hajlandó tovább elviselni. Tartottam magam egy olyan megállapodáshoz, ami igazán soha nem is létezett. „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna” – ez volt a legrosszabb. Ha Ő nincs, én sem élhetek tovább.
Kiléptem a házból a zuhogó esőbe, de nem igazán érdekelt. Gyalog tettem meg az utat a sziklákig. Mindenem csupa víz volt, arcomat még a könnyeim is áztatták. Nem féltem, bármilyen hihetetlen. Sőt, inkább megnyugvást éreztem, azért, mert a fájdalom meg fog szűnni. Nem lesz több tátongó lyuk.
Hamar elértem a sziklákhoz. Tekintetemet körbehordoztam a tájon. Esőben is gyönyörű volt, a természet smaragd színbe öltözött. Mielőtt végrehajtottam volna a tervem, tennem kellett magamnak egy vallomást:
• Edward, – ahogy kimondtam a nevét, a lyuk csak még jobban lüktetett, de már nem érdekelt – nem tudok nélküled élni. A te létezésed az enyém is. Amikor elmentél, mindent felégettél magad mögött. Szeretlek Edward, mindig is szeretni foglak.
Könnyeim függönyén nehezen láttam át, amikor közelíteni kezdtem a szikla széléhez. Halk morgás ütötte meg a fülem. Ezt a hangot ezer közül is megismerném. Félve fordultam hátra. Attól tartottam, hogy akkor eltűnik. Döbbenten néztem szembe Edwarddal. Szeme, mint a sötét éjszaka, tiszta düh sütött belőle, amitől egy kicsit meg is rémültem. Abban a pillanatban, hogy újra láttam őt, minden helyre állt. Nem akartam magamtól eldobni az életem, hiszen itt van, újra. Edward mögött pár lépésnyire ott volt Alice is. Barátnőm arcán félelem és zavaradottság tükröződött, mintha nem tudná, mi következik. Pedig olyan egyszerű: újra mi leszünk. Alice biztos látta, mit tervezek, és ezért vannak itt. Végre boldogan mosolyoghattam. Lépni akartam felé egyet, de véletlenül megcsúsztam. Az esés következtében a sziklák felhasították a ruhám és a bőröm, a vér kezdett kiszivárogni. Láttam Edwardon, hogy a szomjúság kezd felülkerekedni rajta. Szerelmem torkából vad morgás tört utat, és hirtelen mellettem termett. Hűvös ajkait megérzetem a nyakamon, majd egy kis fájdalmat is, ahogy belém mélyesztette fogait. Békesség szállt rám, és én mosolyogva vártam a közelgő halált.
Az utolsó hang, amit hallottam, Alice rémült sikolya volt, majd egy rántást éreztem, ahogy a szeretett férfit elszakítják tőlem. Rémülten kaptam utána, de a kezemet megbénította a testemet elborító tűz…